...
Show More
Második olvasásom volt a szerzőtől. Soványka ismeret ez a gazdag életműből, de máris meggyőződésem, hogy ha lenne is bármi, amit Auster nem tud az írásról, az nyilván csakis valami okkult, tiltott tudás lehet, vagy ha mégsem, akkor olyasvalami, amit nem is érdemes tudni. Persze, ezzel – a köztünk élő kortársak sorában – nincs egyedül. Akkor mégis miért szögez bele a választott könyv az éppen kéznél lévő olvasó alkalmatosságba, és miért olvastatja magát úgy, mint egy könnyed, élvezetesen körömrágós, hiba nélkül való, szórakoztató lektűr.
…mert azért valljuk be, hogy Austerhez nem szükségeltetik defibrillátor, az ő történetei nem ébresztenek dúlt érzelmeket, nem késztetnek tudat alatt végletes lépésekre. Auster csupán leül egy helyre a közeledben, a szemedbe néz és egykedvűen elkezd mesélni. Látszólag olyan dolgokról, amelyek fiktív személyekkel történtek meg, nem létező helyszíneken, elképzelt időben. Majd szépen lassan beenged ezekre a helyekre és apróbb-nagyobb segítséggel ugyan, de hagyja, hogy magadnak képzeld tovább az illúziók, az álmok történetét. Beletelik némi időbe, amire eljutsz a tudásig, hogy mindaz, amit eléd tár, az nem más, mint önmaga. A folytonos küszködés az élettel, a kérdésekkel és tudatlansággal, a sejtésekkel és reményekkel, amik örök, kényszerű zsákutcába hajszolják az érző, gondolkodó embert, ahol nem vár más, csak csalódás, az üres, értelmét/célját vesztett holnapba nézés.
…mert minden csak ismétlődik. A kerék újra csak fordul egyet. Az uroborosz a farkába harap. Ismét csak lepereg majd egy film és az író polcra teszi az új könyvét. De mindeközben nem változik semmi, az emlékek csak gyötörnek tovább, a bűntudat egyfajta egzisztenciális szükségszerűséggé nemesül, a reménytelenség pedig az élet éltető elemévé egyszerűsödik(pedig ő maga mondja ki, hogy a remény élteti).
Úgy vélem, hogy Auster varázslata(ha lehet így fogalmazni vele kapcsolatban) az óhatatlan és észrevétlen azonosulásban rejlik. Abban, hogy amíg róla olvasunk, az ő személyes érzéseiben vájkálunk, az ő fejével próbálunk gondolkodni, akaratlanul is átcsúszunk egy olyan szellemlétbe, amelyben már önmagunkat boncoljuk és rádöbbenünk, hogy minden velünk történik, minden kérdés, nyűg és dráma a sajátunk, és mi vagyunk, akik soha nem találjuk majd meg a megoldást, de mégis velünk kezdődik majd az egész történet elölről.
Illúziók, álmok, remény és a kissé túlhúzott fatalitás regénye ez, és a végén valóban csak egy paraszthajszál választja el a lektűrösen tökéletes lekerekítéstől(ez persze csalódás). Mindazonáltal tagadhatatlan Auster zsenialitása.
…mert azért valljuk be, hogy Austerhez nem szükségeltetik defibrillátor, az ő történetei nem ébresztenek dúlt érzelmeket, nem késztetnek tudat alatt végletes lépésekre. Auster csupán leül egy helyre a közeledben, a szemedbe néz és egykedvűen elkezd mesélni. Látszólag olyan dolgokról, amelyek fiktív személyekkel történtek meg, nem létező helyszíneken, elképzelt időben. Majd szépen lassan beenged ezekre a helyekre és apróbb-nagyobb segítséggel ugyan, de hagyja, hogy magadnak képzeld tovább az illúziók, az álmok történetét. Beletelik némi időbe, amire eljutsz a tudásig, hogy mindaz, amit eléd tár, az nem más, mint önmaga. A folytonos küszködés az élettel, a kérdésekkel és tudatlansággal, a sejtésekkel és reményekkel, amik örök, kényszerű zsákutcába hajszolják az érző, gondolkodó embert, ahol nem vár más, csak csalódás, az üres, értelmét/célját vesztett holnapba nézés.
…mert minden csak ismétlődik. A kerék újra csak fordul egyet. Az uroborosz a farkába harap. Ismét csak lepereg majd egy film és az író polcra teszi az új könyvét. De mindeközben nem változik semmi, az emlékek csak gyötörnek tovább, a bűntudat egyfajta egzisztenciális szükségszerűséggé nemesül, a reménytelenség pedig az élet éltető elemévé egyszerűsödik
Úgy vélem, hogy Auster varázslata
Illúziók, álmok, remény és a kissé túlhúzott fatalitás regénye ez, és a végén valóban csak egy paraszthajszál választja el a lektűrösen tökéletes lekerekítéstől