Nem vagyok nagy Shakespeare-rajongó, de ezzel az olvasással tartoztam – leginkább magamnak. A történetek mondjuk harmadát ismertem (ezek töredékét olvastam is drámaformában, a maradékot inkább film- és/vagy színházi feldolgozásból.)
Igazából maguk a történetek sem tudtak megfogni. Még az is, amelyiket szeretem (mondjuk a Vízkeresztet kifejezetten szeretem, bár ott is valószínűleg a feldolgozások érték el ezt), itt idegesített. Tudom, hogy kvázi ez a mesék feladata, de a rengeteg sztereotípia és agyonhasznált toposz/fordulat is csak eltávolított. Például A velencei kalmár végletekig gonosz uzsorás zsidója a 20. század tükrében kifejezetten nyomasztó volt – és ezt most nem felróni akarom, csak egyszerűen ezt éreztem. Emellett viszont nagyon ideje volt már megismernem a Hamlet történetét vagy mondjuk az Othellot.
Ami viszont kifejezetten pozitív élmény volt, az az Ahogy tetszik. Egyszerűen azért, mert amikor azt olvastam, akkor még a drámaformátum olvasása élénken élt bennem, és így tudatosan figyeltem arra, hogy mit ír le másképp egy próza, hogyan fűzi össze a jeleneteket, amiket a dráma különösebb nehézség nélkül csak egymás mögé pakol. Több helyen vélt vagy valós magyarázat is megjelenik történésekre, gondolom részben a potenciális gyerekolvasókra való tekintettel, részben a szöveg gördülékenysége miatt. Illetve szintén a gyerekek miatt valószínűleg a bolond és az álruhás-Rosalindba szerelmes lány (és az őt szerető ifjú) is kimaradtak a történetből. Őszintén szólva én ezt irodalomórán egy kihagyhatatlan lehetőségnek tartanám, hogy bármely kötelező Shakespeare-drámához el kelljen olvasni a mesét is, így a történeten kívül a két műnem és műnem-eszköztár közötti különbséget is lehetne elemezni.
És most már azt is elmondhatom, hogy olvastam óangol szöveget, ha mégoly keveset is hagytak meg Lambék, hűen követve az előszóban leírt koncepciójukat.