Howard, a csendes, hétköznapi használtautó-kereskedő éli a maga csendes, hétköznapi használtautó-kereskedő életét kis mátkájával, Janettel valahol egy brit kisvárosban. Igaz ugyan, hogy fényképezőgép-agya van, de ezt nemigen használja, egészen addig, amíg egy tévévetélkedőben nem kasszíroz vele 1000 fontot, ami jó nagy pénz, de nem olyan nagy, hogy ne lehessen belőle még többet csinálni. Úgyhogy Howard elindul a milliomos-státusz felé, egyfajta modern Rastignacnak is vélhetnénk tehát. Csakhogy Howard nem egyszerűen ambícióvezérelt törtető, sokkal inkább filozófus, mégpedig a radikálisabb fajtából, akinek komoly baja van a világgal, és a gazdagodás csak eszköz, hogy bebizonyítson valamit. Nem mondom meg, mit.

De igazából nem is ő a főszereplő, hanem a feleség, Janet. Burgess merész húzása, hogy személyében olyan elbeszélőt választ, aki maga a megtestesült köznapi feleség, köznapi vágyakkal és a köznapinál talán még picivel kisebb általános műveltséggel. Következésképpen meglehetősen alkalmatlan személy arra, hogy megértse Howard formálódó életfilozófiáját – nem csak azt, hogy miben áll, hanem azt is, hogy egyáltalán lett neki. A befogadókhoz (ti.: hozzánk) tehát rajta, a tökéletlen szűrőn keresztül jut el, mit is akar voltaképpen férjura, ami nagyon sajátos olvasói élményt jelent.

Tetszett az elbeszélői pozíció, de leginkább az, ahogy Burgess menet közben megváltoztatja bennünk mindazt, amit a szereplőkről gondolunk. Ez, úgy vélem, mesteri játék. Úgy általában véve kiemelkedő iparosmunkának tartom a szöveget: olyasminek, amit egy jó író írt meg egy jó ötletből, mégpedig jól. De azért egy kis mélységet számon kérnék rajta. Mert Burgess végig enyhén felszínes marad: beépít egy kis társadalomkritikát, egy kis mélypszichológiát, de tartózkodik az igazán kemény, karakán véleménynyilvánításoktól. Howard életszemlélete is csak cselekményszínező elem marad, nem nyer körvonalat – persze lehet, ez, mivel Janet tolmácsolásában jut el hozzánk, eleve lehetetlen is volna. Ettől függetlenül az elismerő bólogatás és az elégedetlen fejcsóválás különös (és amúgy látványnak felettébb visszatetsző) gesztusával raktam le a könyvet. Nem kizárt, hogy jövő ilyenkorra nem sok mindenre emlékszem majd belőle.

Soyadının anlamı "şehirli" olan yazardan taşra geleneklerine, evlilik kurumunun ikiyüzlülüğüne, tüketim toplumuna, kolaycılığa, eğitim sistem(ler)inin eksikliklerine, İngiliz toplumunun şişirilmiş egolarına güzel bir taşlama. Bana daha önce okuduğum ve benzer şekilde emek ya da altyapı olmaksızın ünlü, "önemli" ve hatta zengin olabilmenin eleştirisini yapan Jerzy Kosinsky kitabı "Being There"i (Bir Yerde) hatırlattı. Kitaptaki kadın kahraman bizim coğrafyamızda da var olan ve bizimkilerden en azından farklı şekilde "çok cahildim, ama çekici olduğum için cehalet önemli değilmiş gibi gelirdi hep" diye özeleştiri yapabilen, romanın akıp gitmesine bu bilinçsiz şirinliğiyle katkıda bulunan biri. Tesadüfe bakın ki Janet gibi güzelliğinden artı vasfı olmayan bir kadın da bana aynı soruyu sormuştu: "Küba Afrika'da değil mi?". Keşke kitap başlangıçtaki o akıcı, tutarlı yapısıyla devam etseydi de yüzümdeki o gülümseme daim olsaydı...

3.5 - Some real vivid characters and a few laughs. Totally absurd.

Brilliant. Two hands clapping.

Burgess’s 1961 satirical jeu, “dashed off to make a hundred pounds or so,” concerns that evergreen of topics: “The cheapness and the vulgarity and silliness and brutishness and nastiness of everything and everybody.” Is there any other topic worth writing about? Narrated by typical northern lass Janet Shirley, the novel uses the quiz show as a metaphor for the above commentary—how the Great Poets & Writers remain unread and unappreciated, relegated to trivia questions and fodder for fact-vacuums like hubby Howard. As the novel progresses, a dark tension unravels as Howard experiences the hollowness of a consumerist universe and takes drastic steps to escape the futility of it all. Despite its plainly improvised plot, and occasional slapdash phrasing here and there (tut tut, Anto), for a novel completed in a month for a cynical buck, it is a pleasingly fine product of Burgess the contrarian lunatic mastermind and one-man book-shitting machine. I intend to read this man raw.

"The trouble with the world was that it was full of brains which only worked in halves."

One Hand Clapping is a book that just doesn't let you go once you're in it. From the first page, you're hit with Howard’s dry wit and his complicated journey through a world that seems too shallow and absurd to bear. It’s not just a novel, it’s a reflection of the messiness of life—where things are rarely black and white, and you’re left asking yourself, “What would I do in that situation?” The way Howard wrestles with his place in a materialistic society is both funny and heartbreaking, and I found myself nodding along even as I laughed at his deadpan humour.

Howard as a character? He's brilliantly flawed. He’s not your typical protagonist, the one who has all the answers and gets everything right. He’s more real than that. He’s awkward, often unsure, but still somehow, you can’t help but relate to him. His attempts at connecting with Doreen, the mysterious woman who keeps him guessing, are some of the best bits in the book. Their interactions are painfully awkward, but there's something so authentic about them. I couldn’t help but want them to figure it out, even as their relationship teetered on the edge of ridiculousness.

And then there’s the way Burgess handles the big, weighty themes like identity, purpose, and communication. He doesn’t shove them in your face—he just lets them exist in the background, seamlessly integrated into Howard’s chaotic life. It’s all about language and the things we can’t or don’t say, and I loved how Burgess made me think about the limitations of words without making me feel lectured.

The pacing of the book does slow down a little in parts, and I can see how it might throw some readers off. There are moments where it feels like Howard’s thoughts are spiralling a bit too much, circling the same ideas without really moving forward. But even when the pace slows, I found myself fully absorbed in the characters and their messy lives. It didn’t stop me from being all in.

And that ending? It’s messy—so realistic and raw. There’s no tidy resolution, and that’s what makes it all the more satisfying. One Hand Clapping doesn’t tie everything up in a bow, and I loved it for that. It left me thinking long after I closed the book, reflecting on the absurdity of life and the complexity of being human. Highly recommend if you're looking for something that will make you think, laugh, and maybe even feel a little uncomfortable at times.

The plot is boring but the writing style is well-done. What kept me going was the writing style.

I really love the narrator in this, whos husband slowly and unexpectantly (although of course not so unexpectantly) upends their entire way of life and inevitably takes things too far. There, that sounds vague enough for review purposes.

The way she communicates her experience is so charming and sincere. Burgess has a fascination with dialect and varieties of accents, but this is infinitely gentler than the Nadsat of A Clockwork Orange.

A very strong protagonist and narrator.

The language of Burgess is wonderful - that's the voice and these are the words of the real common people.

I wasn’t sure what to expect, but it turned out like a Tales of the Unexpected story. Very good preface that set the scene well for the book. It’s dated, but still has a moral for our modern times.

Historia wydaje się prosta i na swój sposób jest prosta: Janet żyje spokojnie, chociaż może niezbyt dostatnie, ze swoim mężem Howardem aż do dnia, gdy Howard wygrywa pieniądze. Później ma ich jeszcze więcej. Ten uśmiech losu okazuje się jednak znacząco wpływać na ich życie.

Narracja jest bardzo charakterystyczna dla Burgessa - ma ten swój specyficzny styl pisania, postacie czasem dość nietypowo reagują na pewne sytuacje, jest coś na kształt parodii i gdzieś tam autor, wykorzystując tutaj głównie postać Howarda i dialog między nim a Janet, przekazuje nam swoje przemyślenia. Osobiście to uwielbiam.

Historia nie jest szczególnie długa, nie jest zbyt skomplikowana, a pod koniec wszystko nabiera interesującego obrotu. Postacie są na swój sposób wyraziste, ale mimo wszystko dalej, jak wspominałam, całość jest prosta, może nawet za prosta, a szkoda, bo to przeobrażanie bohaterów naprawdę miało potencjał i myślę, że wiele zadziwiających, zaskakujących scen można było dać w ciągu trwania książki. Polecam siadać do niej, nie mając żadnych konkretnych oczekiwań.

Anthony Burgess is really a joy to read. I always find humor in his darkness, and darkness in his humor. A true classic that will always live in the shadow of ACO, but it really relates in many ways. I also imagine some of the characters from that novel in this one. Poor Howard.