...
Show More
Elég könnyen korrumpálni lehet engem azokkal a könyvekkel, amelyekben az írók arról írnak, hogy ők írók és írnak. Mert szeretem, ha egy regény arról szól, amihez szerzője ért – és mihez értene jobban egy író, mint az íráshoz? Jó esetben, persze. (Minden másra ott a KMTG.) Orr, az amerikai tollforgató majdnem-halálos betegségéből úgy-ahogy felépülvén letelepszik egy kék portugál füzet mellé, hogy kiókumlálja következő regényét, amelynek origójában egy rejtélyes kézirat áll – Auster tehát egy regényben lévő regényről ír regényt. A matrjoska-szerű felépítmény pedig tág teret biztosít, hogy átúszhassunk az egzisztenciális thriller és a metafizikai krimi felségvizeire – Orrt hol Brooklyn utcái, hol regényének mélységei szippantják be, és hogy mikor melyik, az egyre inkább összemosódik. Viszonylag kevés „narratív ballaszt*”, sok misztikus bizonytalanság, szeretem az ilyet.
Öt csillagot csak azért nem adok, mert kissé csalódás nekem a vége – az, hogy (spoiler!) az elbeszélő nem elsüllyed az őrületben, hanem kiemelkedik belőle. Persze, persze, ez színtiszta rosszindulat – miért nem tudok tiszta szívvel örülni annak, hogy szegény Orr nem csavarodott be véglegesen? Jó, hát örülök én.. csak azért dramaturgiailag talán erősebb lett volna, ha a lezárás kevésbé földhözragadt. Ha marad egy ajtó kulcsra zárva, ami mögött nem tudni, mi van.
* Ráadásul Auster a „narratív ballaszt” egy részét (szereplők előtörténetét, bizonyos mellékszálakat, stb.) atipikus módon hosszas lábjegyzetek formájában illeszti a szöveghez, egyfelől erősítve a szöveg dokumentum-jellegét, másfelől – talán – ironikusan utal az írás nehézségeire is: hogy lám, Orr, ez a profi regénytechnikus is csak ilyen kacskán képes egybegyúrni ezt a széteső szövegszövedéket.
Öt csillagot csak azért nem adok, mert kissé csalódás nekem a vége – az, hogy (spoiler!) az elbeszélő nem elsüllyed az őrületben, hanem kiemelkedik belőle. Persze, persze, ez színtiszta rosszindulat – miért nem tudok tiszta szívvel örülni annak, hogy szegény Orr nem csavarodott be véglegesen? Jó, hát örülök én.. csak azért dramaturgiailag talán erősebb lett volna, ha a lezárás kevésbé földhözragadt. Ha marad egy ajtó kulcsra zárva, ami mögött nem tudni, mi van.
* Ráadásul Auster a „narratív ballaszt” egy részét (szereplők előtörténetét, bizonyos mellékszálakat, stb.) atipikus módon hosszas lábjegyzetek formájában illeszti a szöveghez, egyfelől erősítve a szöveg dokumentum-jellegét, másfelől – talán – ironikusan utal az írás nehézségeire is: hogy lám, Orr, ez a profi regénytechnikus is csak ilyen kacskán képes egybegyúrni ezt a széteső szövegszövedéket.