Sinistru. Pentru Coetzee categoriile dostoevskiene sunt tertipuri birocratice, căci ce este crima dacă pedeapsa e cea care o precede? Mă întreb oare ce îl face pe Coetzee să se ia la harță cu Dumnezeu și dacă nu merge prea departe răsturnând închipuirile noastre despre rău, mai ales că un rău explicat încetează să mai fie rău ca atare? Cu siguranță că ar merita o ecranizare în stilul lui Lars von Trier.

Egy olyan könyvre, történetre kell most azt mondanom, hogy nagyon jó volt és bár nem éjjelre való olvasmány, én addig olvastam, amíg vége nem lett, amiben szikrája sincs a jóságnak vagy a szépségnek. Igaz, túl is akartam lenni rajta, mert az, hogy felforgató és emésztenivaló az nem kifejezés. De mondhatnám ennek az ellenkezőjét is, hogy minél előbb elfeledni való és nem rágódni a romlottságán, a kegyetlenségén. Én viszont egy rágódó, emésztgető, nem nagyon felejtő fajta vagyok. De még mielőtt bármit is mondanék a regényről, utána néztem, ahogy szoktam, hogy kinek is a könyve gyötört meg néhány órán keresztül. Az író Fokvárosban nevelkedett és szülei holland telepesek leszármazottai voltak. Matematika és irodalom szakon szerzett diplomát és e két tárgyban való jártassága kellően érezhető ebben a regényében. Játszik a szavakkal, az idővel és a valóság vagy valótlanság több választékát is felkínálja nekünk. Pontos és precíz, olyannyira, hogy megtévesztő az események hitelessége. Gondolkodtat és a részletesen leírt belső monológokkal feladja a leckét, vajon a dolgok így történnek-e vagy előbb-utóbb levegőhöz jutunk és a fullasztó kegyetlenségtől, ha megtisztulva nem is, de fellélegezve csukjuk majd be a könyvet. Mert az élet a farmon (gyarmaton) hátborzongató és gyötrelmes. Vagy fekete vagy fehér, vagy szolga vagy úr, vagy gyarmatosító vagy gyarmatosított, de semmiképpen sem színes és szíves. Nincs helye a megértésnek, nincs helye az emberi viszonyok normális létének. Egy lassan megtébolyodott nő menekülése egy ismeretlen cél felé, titkolt, elfojtott vágyainak örvénylő feltörése. „Belefúlok ��nmagamba." Megoldhatatlan és kiéhezett életek vannak csak. Coetzee egész prózája egy dörömbölés, egy jajkiáltás. „…céltalan létem felett folytatott végnélküli meditáció…” Ki honnan akar kiszabadulni? Van aki az álmokból, látomásokból van aki ezek következményei elöl menekül. Nagy kérdés, hogy valójában mi is történik és megtudjuk-e, hogy amit olvasás közben átéltünk, az hányféleképpen lehetett volna még…
Nehéz, sötét és elvetemült egy regény, sőt azt kell hogy mondjam, szinte megrág.
Honnan jön egy íróból ilyen? Nem tudom. Rian Malan, a Dél-Afrikában született író és újságíró ezt írta róla: Coetzee …egy majdnem kolostori önfegyelemmel és dedikációval rendelkező ember. Nem iszik, nem dohányzik, nem eszik húst. Hogy formában tartsa magát, nagy távolságokat jár be kerékpárral, és legalább egy órát tölt minden reggel az íróasztalánál, a hét minden egyes napján. Egy kollégája, akivel több mint egy évtizedig dolgozott együtt, állítja, hogy csak egyszer látta nevetni. Az író egy másik ismerőse, bizonyos vacsorameghívásokon megfigyelte, hogy Coetzee egyetlen szót sem szólt ezeken az összejöveteleken. Annyira kerüli a nyilvánosságot, hogy nem volt hajlandó személyesen átvenni a két angol irodalmi díjat sem, amivel megjutalmazták (Booker-díj) (wikipedia)
Van tőle még két könyvem és egészen biztos, hogy el fogom olvasni őket!

The protagonist of J. M. Coetzee's In The Heart of the Country is a woman, one of such furious intelligence that she can hardly abide herself or anything else on the remote farm where she has always lived. She exists in quiet, careful measure, and the violence wrung from her, as it is from the land, makes for a kind of song, an extraordinary lamentation.
Recommended by Gin, Powells.com

this novel is about humanity. it is about our desire for connection, for touch, for whispers and compassion and words that have a meaning outside the world itself. words that stand on their own, not described as between man and a woman, a master and his servants. our narrator wished and longed for these words. she longed to talk to someone in those words. she longed to be touched, by any hands, by any means, even if it is violence. but our narrator is insane. she went insane from isolation and rejection, her narration is untrustworthy, and full of assumptions and supposition. her recollections are shaky. her stream of consciousness is chaotic. her pictures are painted with brilliance and beauty. her words are utterly poetic, utterly imaginative, and utterly heartbreaking. what would happen to you, if you were isolated from your family and humanity, by race and class, and all your attempts are connection miserably fail.

it took me awhile to articulate this but i got there finally.

i wish for more south african scene. i expected more of a bigger picture of racism and apartheid. i expected more politics of this world, but rather i got a brilliance minuscule introspective image of an interracial girl (and later in the book, woman) in this world and her innermost world clashing with the outer world.

This book is perseverance, that is, perseverance to stick with it, to actually make it to the end. Not an easy task. Luckily, it wasn't long, just 139 pages. Luckily, it had small numbered paragraphs. Small? Easy to quit when bored and tired but nice to have a break to keep your place. Numbered? Not sure why the numbers.
In any case, the book is the internal thoughts of a very lonely isolated woman in the desert of South Africa. Her distant father raises sheep. There's some servants. It's dry, hot, isolated. And she becomes unhinged. Some parts were readable and the back cover writeup says that it's like Faulkner. Well, maybe a sentence or two. But mostly it's repetitive. She's sad, she's alone, she whines. 139 pages. A smattering of conversation with servants or farm workers livens things up a bit. And some violence.
It's a wonder the author kept churning it out. How was he not tired of his main character?

JMC spins a deeply-fucked tale of being a really really shitty daughter that reads with all the fat of a skeleton's ribcage. O how I love thee, delightful human terror.

Difficile de mettre des mots sur cette lecture. Dense, pas facile à approcher, il met en scène une jeune femme dérangée qui va devenir folle en fin de livre. Autour d'elle, en huis-clos, son père, des serviteurs Noirs, le tout dans le désert sud-africain. Un drame va nouer tous les protagonistes. Le style est fait de courts chapitres représentant des instants ou des pensées, qui donne un rythme trépidant. Il ne se passe réellement quelque chose qu'après plus de cent pages. Comme toute l'histoire est résumée en 4e de couv, j'ai fini le livre en lecture rapide, m'arrêtant plus longuement sur certains passages. l'écriture est recherchée mais le thème est si noir voire angoissant que je n'ai pas accroché, cependant je ne peux pas dire non plus que le livre me laisse indifférente. Les inconditionnels de Coetzee ne passeront pas à côté ;).

Esta novela en español se llama En medio de ninguna parte. Pocas veces la traducción de un título hace justicia. Este lo hace. Es justo en medio de ninguna parte donde nace la protagonista, donde vive, donde siente.

El texto nos conduce por el caos de la soledad, de la tragedia que hace de los personajes seres vibrantes y entumecidos por el tedio y el dolor. Coetzee construye a una narradora mordaz, dulce, nostálgica, poética y acribillante. Una historia en fragmentos, una vida en pedazos. Coetzee hace de la ingenuidad un arma y de la vida, una enfermedad.

Léase con litros de cafeína en las venas. Absténgase si se siente demasiado triste.

This book provides sources to think both about colonial South Africa and the nature of human being, especially its darker aspects, that we're often afraid of investigating but at the same time are part of each of us.

There are two types of novels by J. M. Coetzee: the historical & the metaphysical.

The metaphysical ones include Summertime, Foe... The best of these is Elizabeth Costello. Historical: Life and Times of Michael K, Waiting for the Barbarians, Slow Man, Disgrace...And the best of these is THIS novel.

His unending obsession with the insufficiency/stupidity of words and language as well as the story's reliance on its components of beginning/middle/end finally strikes the reader as meaningful and ever-appropriate. Sharing many themes with his most successful work, Disgrace, this one absolutely chills the blood with its tense moments of violence, rape & murder.

My favorite of Coetzee's; I think it's his most concentrated effort. He buries into this protaganist deepest thus creating his most genuine, well-rounded character no matter how strange her circumstances. Even though she lives on the very outskirts of "civilization", its outer boundaries, inside of her resides the heart, soul of her country, and so she's not so marginal as she might seem. An effective parable, and I believe Coetzee is most effective in the first-person narrative.

weird!