...
Show More
Egy rajongás története, egyben korlenyomat egy már csak nyomokban létező szubkultúráról.
A regény ’91-92-ben íródott, ami választóvíz volt az angol fociban (meg az európaiban is), a Heysel és a Hillsborough-tragédia után nyilvánvaló volt, hogy változtatni kell, új szabályok jöttek, kiszorították a balhés szurkolókat, megszűntek az állólelátók, új stadionok épültek, és az egész elment a családi hétvégi szórakoztatás irányába. A Hornby féle rajongókra, akiknek életformájukká vált a meccsre járás, nem volt többé szükség.
Érzek némi rokonságot Hornbyval, igaz, én egész másfajta drukker voltam, de nekem is kitöltötte a gyerekkoromat a foci. A ’70-es évek végén lettem rajongó, Dózsa drukker, Fazekas-Törőcsik-Fekete csatársor, ma már ilyen nincs, de hát ki emlékszik ma már pl. Tóth Andrásra, aki szintén kiváló játékos volt. Mindezt úgy, hogy száz méterre nőttem fel a Haladás pályától, de a meccsre járás valahogy fel sem vetődött, talán mert apám sem volt meccsre járó ember, nem volt, aki elvigyen, arról meg szó sem lehetett, hogy egyedül menjek ki gyerekként. Életemben nem voltam egyetlen bajnoki meccsen sem, de a körkapcsolás az mindig szólt, emlékszem, moziba mentünk a barátommal, és vittem a kis Philips rádiómat, azon hallgattuk az eredményeket. A falamon meg ott lógott a tabella, papír-excel, ott állítottam hetente a sorrendet. Mi inkább fociztunk, gyakorlatilag minden szabadidőnkben, meg ha lehetett, akkor tornaórán is (középiskolában opció sem volt, abból állt a tornaóra, hogy elkértük a tornatanártól a labdát, óra végén meg visszavittük, ennyit találkoztunk vele).
Hornby nagyon pontos képet fest a focirajongóról, aki így papíron akár szimpatikus is lehet, de rossz elképzelni, milyen lehet együtt élni egy ilyennel. Akinek bárminél fontosabb a meccs, akármilyen meccs, és akármilyen családi eseménynél. Érdemes összevetni Gazdag József könyvével (Egy futballfüggő naplójából), hasonló élmények a magyar ugaron. Emellett persze képet fest úgy általánosságban is a rajongás természetéről, de azt hiszem, ez itt inkább melléktermék, mert valójában egyedül csak a focibuziság infernóját akarta itt megmutatni.
Azért kíváncsi lennék, mit gondol Hornby erről a mostani új világról, mit szólt, amikor az Arsenal lett az első angol csapat, amelyik angol játékos nélkül állt ki egy bajnokira. És hát látjuk, hogy ez az új világ is lassan félmúlt, a szuperligák kora jön, az üzlet dübörög, és hiába kepeszt az UEFA, nem fog tudni gátat szabni a tőkének, legfeljebb majd ők is nagyobb zsebes nadrágot húznak. De nem találtam nyomát Hornby ilyen írásának, talán úgy van vele, hogy azt majd írják meg a közgazdászok.
A regény ’91-92-ben íródott, ami választóvíz volt az angol fociban (meg az európaiban is), a Heysel és a Hillsborough-tragédia után nyilvánvaló volt, hogy változtatni kell, új szabályok jöttek, kiszorították a balhés szurkolókat, megszűntek az állólelátók, új stadionok épültek, és az egész elment a családi hétvégi szórakoztatás irányába. A Hornby féle rajongókra, akiknek életformájukká vált a meccsre járás, nem volt többé szükség.
Érzek némi rokonságot Hornbyval, igaz, én egész másfajta drukker voltam, de nekem is kitöltötte a gyerekkoromat a foci. A ’70-es évek végén lettem rajongó, Dózsa drukker, Fazekas-Törőcsik-Fekete csatársor, ma már ilyen nincs, de hát ki emlékszik ma már pl. Tóth Andrásra, aki szintén kiváló játékos volt. Mindezt úgy, hogy száz méterre nőttem fel a Haladás pályától, de a meccsre járás valahogy fel sem vetődött, talán mert apám sem volt meccsre járó ember, nem volt, aki elvigyen, arról meg szó sem lehetett, hogy egyedül menjek ki gyerekként. Életemben nem voltam egyetlen bajnoki meccsen sem, de a körkapcsolás az mindig szólt, emlékszem, moziba mentünk a barátommal, és vittem a kis Philips rádiómat, azon hallgattuk az eredményeket. A falamon meg ott lógott a tabella, papír-excel, ott állítottam hetente a sorrendet. Mi inkább fociztunk, gyakorlatilag minden szabadidőnkben, meg ha lehetett, akkor tornaórán is (középiskolában opció sem volt, abból állt a tornaóra, hogy elkértük a tornatanártól a labdát, óra végén meg visszavittük, ennyit találkoztunk vele).
Hornby nagyon pontos képet fest a focirajongóról, aki így papíron akár szimpatikus is lehet, de rossz elképzelni, milyen lehet együtt élni egy ilyennel. Akinek bárminél fontosabb a meccs, akármilyen meccs, és akármilyen családi eseménynél. Érdemes összevetni Gazdag József könyvével (Egy futballfüggő naplójából), hasonló élmények a magyar ugaron. Emellett persze képet fest úgy általánosságban is a rajongás természetéről, de azt hiszem, ez itt inkább melléktermék, mert valójában egyedül csak a focibuziság infernóját akarta itt megmutatni.
Azért kíváncsi lennék, mit gondol Hornby erről a mostani új világról, mit szólt, amikor az Arsenal lett az első angol csapat, amelyik angol játékos nélkül állt ki egy bajnokira. És hát látjuk, hogy ez az új világ is lassan félmúlt, a szuperligák kora jön, az üzlet dübörög, és hiába kepeszt az UEFA, nem fog tudni gátat szabni a tőkének, legfeljebb majd ők is nagyobb zsebes nadrágot húznak. De nem találtam nyomát Hornby ilyen írásának, talán úgy van vele, hogy azt majd írják meg a közgazdászok.