...
Show More
tou apaixonada...
Ease Reading-Find Your Next Favorite Book
Community Reviews
Rating(4 / 5.0, 100 votes)
5 stars
32(32%)
4 stars
37(37%)
3 stars
31(31%)
2 stars
0(0%)
1 stars
0(0%)
100 reviews
...
Show More
ვუააუ. ვერგილიუსი ვინ ყოფილა. ძაან გამისწორდა თითქოს რაღაც არქაული მოქონდა. განსაკუთრებით მერვე ეკლოგა დამევასა.
მწყემსი ვერგილიუსი
სულ ვფიქრობდი და ვამბობდი, რომ ხელოვნება და პოეზია უსაქმურობაში იქმნება. რათქმაუნდა არსებობს ისეთი ხელოვნების ნიმუშებიც რომელიც ჩვეულებრივი რუტინის დროს იქმნება, საზოგადოებრივ საქმის გაკეთებისას. კაფკა მაგალითად, მაგრამ ამ შემთხვევაში მაინც უფრო ამყველაფრის კრიტიკა არის ��ოლმე.
მაგრამ ნამდვილი ხელოვნება უსაქმორობის ჟამს მოდის, და ნამდვილი ხელოვანები მხოლოდ ხელოვნებას უნდა ქმნიდნენ და სხვა არაფერს. ვერგილიუსი ნამდვილად ისეთი პოეტი ყოფილა რომელიც დანტეს გიდი უნდა გამხდარიყო ჯოჯოხეთში.
მწყემსი ვერგილიუსი
სულ ვფიქრობდი და ვამბობდი, რომ ხელოვნება და პოეზია უსაქმურობაში იქმნება. რათქმაუნდა არსებობს ისეთი ხელოვნების ნიმუშებიც რომელიც ჩვეულებრივი რუტინის დროს იქმნება, საზოგადოებრივ საქმის გაკეთებისას. კაფკა მაგალითად, მაგრამ ამ შემთხვევაში მაინც უფრო ამყველაფრის კრიტიკა არის ��ოლმე.
მაგრამ ნამდვილი ხელოვნება უსაქმორობის ჟამს მოდის, და ნამდვილი ხელოვანები მხოლოდ ხელოვნებას უნდა ქმნიდნენ და სხვა არაფერს. ვერგილიუსი ნამდვილად ისეთი პოეტი ყოფილა რომელიც დანტეს გიდი უნდა გამხდარიყო ჯოჯოხეთში.
...
Show More
Yet another predictable comment from me as a disciple of McGilchrist: the moral values which the aesthetic of pastoral embodies both for Virgil and for us appear to align very well with the values of the right hemisphere -- "contentment with little", "delight in natural beauty", "devotion to poetry and to peace", etc. But it's interesting that according to Coleman, Virgil and respondents to Virgil have introduced an element of allusiveness which is apparently lacking in Theocritus. Notably after Virgil a certain paranoia has tainted almost all subsequent treatments of the pastoral, notable offenders in English literature being Milton and the most subtle Marvell, with only the possible exception of Sidney as a nostalgic return to the purity, simplicity and non-duplicity of Theocritus. Pastoral as a genre perhaps itself hankers after a Golden Age past which cannot be returned...
This brings up interesting questions, I feel, about what the hemisphere hypothesis would say about literary criticism, which is much more ambiguous than McGilchrist's quietist position allows. The medium through which Virgil introduces the paranoid element of allusion is through the ambiguous and the ironic -- Virgil's "famed ambiguity" -- to which we would usually say the right hemisphere is usually more attuned. Is "simplicity", the virtue of pastoral shepherds, also a right hemispheric virtue? If we followed the Fichte schema as a movement from right->left->right, then yes, it's both simplicity and unity of the simple and double. But wouldn't we also say that in order to be attuned to ambiguity, to be able to see beyond what is merely "clear sense" of a passage, that it is the right hemisphere, the side attuned to what appears unknown or out of the ordinary, that needs to be engaged? Or does the right hemisphere know the double meaning without "noticing" and it is the left that actually makes allusions and references "explicit"? Finally, then : is the paranoid schizophrenic really suffering from a hyperfunction of the left hemisphere's tendency to make double meanings explicit, or from hyperfunctioning of the right hemisphere's tendency to perceive ambiguity and meaning everywhere?
This brings up interesting questions, I feel, about what the hemisphere hypothesis would say about literary criticism, which is much more ambiguous than McGilchrist's quietist position allows. The medium through which Virgil introduces the paranoid element of allusion is through the ambiguous and the ironic -- Virgil's "famed ambiguity" -- to which we would usually say the right hemisphere is usually more attuned. Is "simplicity", the virtue of pastoral shepherds, also a right hemispheric virtue? If we followed the Fichte schema as a movement from right->left->right, then yes, it's both simplicity and unity of the simple and double. But wouldn't we also say that in order to be attuned to ambiguity, to be able to see beyond what is merely "clear sense" of a passage, that it is the right hemisphere, the side attuned to what appears unknown or out of the ordinary, that needs to be engaged? Or does the right hemisphere know the double meaning without "noticing" and it is the left that actually makes allusions and references "explicit"? Finally, then : is the paranoid schizophrenic really suffering from a hyperfunction of the left hemisphere's tendency to make double meanings explicit, or from hyperfunctioning of the right hemisphere's tendency to perceive ambiguity and meaning everywhere?
...
Show More
Embalming songs from the exiles of Arcadia; the poems ooze ancient joys by the diligent naming of plants and the praising of herders' daily harvest.
The whole work creates a mythological realm that is closed off from those who are not well-versed in Greek and Roman mythology, but it is also made more hermetic by the mysterious recurrence of names that do not sit with same characters. The shepherds talk to each other in their own language and mythos, and the reader but gets glimpses of the bucolic atmosphere that is well-nigh unattainable even to the dramatis personae. Virgil also includes a bit of contemporary social commentary there in the form of agricultural repossession, which adds a plaintive note to the otherwise verdant pipings of the Roman Pan, preparing for his insular demise.
The Finnish translation focused on the content only, but it brought the beauty of nature and the daily toils to a very high pitch. It will be interesting to see what an English version is like, and to compare both with the Latin original.
The whole work creates a mythological realm that is closed off from those who are not well-versed in Greek and Roman mythology, but it is also made more hermetic by the mysterious recurrence of names that do not sit with same characters. The shepherds talk to each other in their own language and mythos, and the reader but gets glimpses of the bucolic atmosphere that is well-nigh unattainable even to the dramatis personae. Virgil also includes a bit of contemporary social commentary there in the form of agricultural repossession, which adds a plaintive note to the otherwise verdant pipings of the Roman Pan, preparing for his insular demise.
The Finnish translation focused on the content only, but it brought the beauty of nature and the daily toils to a very high pitch. It will be interesting to see what an English version is like, and to compare both with the Latin original.
...
Show More
"Omnia vincit Amor: et nos cedamus Amori." (egloga X, v. 69)
La prima opera sicuramente attribuibile a Virgilio è la raccolta di egloghe di carattere pastorale intitolata Bucoliche.
Il tema che ricorre più spesso è sicuramente l'amore, omosessuale ed eterosessuale (non manca chi ha intravisto in questo motivo, in realtà topico, una presunta bisessualità di Virgilio), spesso infranto. Un sentimento così totalizzante, come nella poesia neoterica, da portare alla disperazione e alla distruzione.
La forma in cui si manifesta tipicamente l'amore è il canto, cui i pastori protagonisti dell'opera si dedicano mentre il loro bestiame pascola o si abbevera. La poesia e la musica diventano in qualche modo simbolo della beatitudine e della semplicità della vita bucolica, ambientata in un'Arcadia utopica (come la Sicilia di Teocrito), fatta di gioie e dolori, ma lontana dalle preoccupazioni della politica. Indimenticabile il simpatico Titiro, che compone canti con il flauto sotto le fronde di un faggio nell'incipit della prima egloga.
Lontana dalle preoccupazioni della politica? Eppure, Melibeo, nella stessa prima egloga, vede le sue terre espropriate, come i pastori della decima egloga, o come gli abitanti della Gallia Cisalpina negli anni 40 del I sec. a.C.. Allora forse l'Arcadia di Virgilio non è totalmente estranea ai tempi di guerre civili che è costretto a vivere il poeta: lo scontro tra Cicerone e Catilina durante l'infanzia; la guerra tra Cesare e Pompeo nella sua adolescenza; quella contro i Cesaricidi nella sua giovinezza; più tardi, vivrà quella tra Marco Antonio e Ottaviano.
Forse proprio questa capacità di vivere i suoi tempi rende Virgilio un poeta straordinario e non solo il cantore di un idillio impossibile.
Degna di almeno un cenno è la perfetta simmetria nella struttura dell'opera, in cui vari temi si rincorrono lungo le singole egloghe, che formano un tutt'uno solido e coerente nella sua varietà.
Le egloghe dalla 1 alla 9 sono collocate, infatti, in modo speculare intorno alla 5:
1 - Tema delle espropriazioni
2 - Tema amoroso
3 - Gara di canto
4 - Tema mitologico
5 - Compianto amoroso centrale
6 - Tema mitologico
7 - Gara di canto
8 - Tema amoroso
9 - Tema delle espropriazioni
Inoltre, nell'egloga 10 torna il compianto amoroso, che aveva caratterizzato la 5.
Non mancano poi simmetrie interne, su cui sorvolo per motivi di spazio.
La prima opera sicuramente attribuibile a Virgilio è la raccolta di egloghe di carattere pastorale intitolata Bucoliche.
Il tema che ricorre più spesso è sicuramente l'amore, omosessuale ed eterosessuale (non manca chi ha intravisto in questo motivo, in realtà topico, una presunta bisessualità di Virgilio), spesso infranto. Un sentimento così totalizzante, come nella poesia neoterica, da portare alla disperazione e alla distruzione.
La forma in cui si manifesta tipicamente l'amore è il canto, cui i pastori protagonisti dell'opera si dedicano mentre il loro bestiame pascola o si abbevera. La poesia e la musica diventano in qualche modo simbolo della beatitudine e della semplicità della vita bucolica, ambientata in un'Arcadia utopica (come la Sicilia di Teocrito), fatta di gioie e dolori, ma lontana dalle preoccupazioni della politica. Indimenticabile il simpatico Titiro, che compone canti con il flauto sotto le fronde di un faggio nell'incipit della prima egloga.
Lontana dalle preoccupazioni della politica? Eppure, Melibeo, nella stessa prima egloga, vede le sue terre espropriate, come i pastori della decima egloga, o come gli abitanti della Gallia Cisalpina negli anni 40 del I sec. a.C.. Allora forse l'Arcadia di Virgilio non è totalmente estranea ai tempi di guerre civili che è costretto a vivere il poeta: lo scontro tra Cicerone e Catilina durante l'infanzia; la guerra tra Cesare e Pompeo nella sua adolescenza; quella contro i Cesaricidi nella sua giovinezza; più tardi, vivrà quella tra Marco Antonio e Ottaviano.
Forse proprio questa capacità di vivere i suoi tempi rende Virgilio un poeta straordinario e non solo il cantore di un idillio impossibile.
Degna di almeno un cenno è la perfetta simmetria nella struttura dell'opera, in cui vari temi si rincorrono lungo le singole egloghe, che formano un tutt'uno solido e coerente nella sua varietà.
Le egloghe dalla 1 alla 9 sono collocate, infatti, in modo speculare intorno alla 5:
1 - Tema delle espropriazioni
2 - Tema amoroso
3 - Gara di canto
4 - Tema mitologico
5 - Compianto amoroso centrale
6 - Tema mitologico
7 - Gara di canto
8 - Tema amoroso
9 - Tema delle espropriazioni
Inoltre, nell'egloga 10 torna il compianto amoroso, che aveva caratterizzato la 5.
Non mancano poi simmetrie interne, su cui sorvolo per motivi di spazio.
...
Show More
Nono, itt jön a 6-10. ecloga véleményezése, hiába, de csak nem találtam hozzá megfelelő kiadást.
Hatodik ecloga
Az egyik idézet, amit ide is beválogattam, a világ keletkezését mutatja Epikurosz hatása nyomán. Ez az epikuroszi természetmagyarázat az ókori Rómában utolsó virágkorát élte, Horatius számos költeménye tartalmaz epikureus eredetű tanokat, Cicero alkalmasnak tartotta a témát a vitára, Lucretius pedig a jelen mű keletkezéséhez képest néhány évtizeddel korábban írta meg a legnagyobb hatású művét, a De rerum natura (A természetről) című munkáját. A hagyomány szerint Lucretius akkor fejezte be művét, amikor Vergilius tizenhét évesen felöltötte a férfiaknak járó toga virilis-t, sőt, mondják, hogy Lucretius halála után Cicero gondozta a szöveget, amelyet bizonyára Vergilius is forgatott.
Az epikureus tanok az etika, a fizika, az ismeretelmélet köré csoportosultak, ami számunkra most fontos innen, az a démokritoszi atomista tanok átvétele. Epikurosz három fő tételt állított fel, az első és legfontosabb, hogy semmi sem keletkezik semmiből, a második, miszerint semmi sem múlik el a nemlétezőbe, valamint hogy a világmindenség mindig is mai állapotában létezett, és mindig is így fog maradni. Vallotta, hogy a kozmosz testekből és űrből áll, ez utóbbi az az üres tér, amely lehetővé teszi a tömör testek számára a mozgást. Nézete szerint minden atomokból épül fel, a formák az atomok nagyságától és alakjától függően állnak össze különböző módon, folyton mozgásban vannak, viszont roppant izgalmas, hogy Démokritosz szerint ezek az atomok, csak fel-le pattognak, Epikurosz szerint viszont véletlen módon mozognak és az ebből fakadó összeütközés fogja létrehozni a testeket. Parmenidész fog beszélni az egy és oszthatatlan Létezőről, ami nem keletkezett, hanem öröktől fogva létezik, és aztán ezt az elméletet fogja módosítani Démokritosz úgy, hogy végtelen számú atom létezik, és önmagában mind a parmenidészi Egy.
A versben szereplő lég és tűz, a világot keletkeztető őselemek már a preszókratikus filozófusoknál is megjelentek, míg Anaximenész szerint a levegő az őselem, Hérakleitosz a tüzet jelöli meg, Thalész szerint pedig minden a vízből lett. Ezt a három elemet fogja szintetizálni Empedoklész és negyedikként a földet adja hozzá. (Anaximandrosz szerint az aperion, a meghatározatlan ősanyag mindennek az eredője.)
Falus: A menekülés-líra mind személyesebb jelleget ölt. Vergilius hivatástudata, barátai (Varus, Gallus) név szerinti dicsérése, főképp pedig az epikuroszi természetmagyarázat – vázlatos és játékosan vulgarizált, mítoszokkal tűzdelt – megverselése utal erre. Egy „alexandriai” ízű kiseposz tréfás érzelmessége és tudálékossága is lehet a bukolikus hangulat s filozofálás hordozója, ahol pásztorkölykök bírják dalra a mezei istent, Silenust.
31-40
Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,
tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel
mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből
kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;
majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott
lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;
s mint bámulta a föld, hogy' kezd lángolni a napfény,
és az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,
míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan
dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.
Namque canebat uti magnum per inane coacta
semina terrarumque animaeque marisque fuissent
et liquidi simul ignis; ut his exordia primis
omnia, et ipse tener mundi concreuerit orbis;
tum durare solum et discludere Nerea ponto
coeperit, et rerum paulatim sumere formas;
iamque nouom terrae stupeant lucescere solem,
altius atque cadant submotis nubibus imbres,
incipiant siluae cum primum surgere, cumque
rara per ignaros errent animalia montis.
Hetedik ecloga
Újabb verspárbaj, Cordyon és Thyrsis vetélkedik (megsúgom, Corydon lesz a győztes). Daphnis az árnyékban hever és Meliboeust leheveredni hívja magához, utóbbi az elbeszélőnk, ha épp nem a dialógusban vagyunk. Természeti képek bukkanak fel ismét, Codrust, a költőt tartja Corydon a legkiválóbbnak, de Thyrsis magának követeli a repkénykoszorút Áldoznak az isteneknek, Corydon Déliának ajánl fel terebélyes szarvasagancsot, Thyrsis Priapus termékenységistennek ígér márványszobrot, s később aranyat, ha gazdagodik a nyáj. Aztán jön egy pompás forráskép, egy pompás téli behúzódás (49-52, Thyrsis), ami számomra igen nagy párhuzamot mutat Horatius Carm. 1.9 – Ad Thaliarchum című ódájával, ami kb. két évtizeddel később íródott a VII. eclogához képest:
Dissolve frigus ligna super foco
large reponens atque benignius
deprome quadrimum Sabina,
o Thaliarche, merum diota.
Tegyél a tűzre bőven, enyhüljön a hideg, ne
sajnáld a fát, s hozz mellé négyéves színbort,
Thaliarchus, szabin palackban.
Falus: A kerettel ékített vetélkedő lassanként módosul – nemcsak formailag (négysorossá bővülnek, hangulati-tartalmi egységekbe rendeződnek a rögtönzések), hanem szellemében is: lemállik a dalról a nyers hetykélkedés, a gulya, a csorda, a füvek és vizek dicsérete pedig a pásztori nyugalom bensőséges magasztalásává lágyul. Különösen gazdag e tekintetben a VII. ecloga, ahol a természet gyönyörűségeinek lírai megjelenítése, a részletek ámuló sokasítása, a paraszti földismeret, a művészi cizellálás, a mitologikus utalássorozat és – egyelőre csak a tárgyi adalékok áhítatos fűszereként – a pásztorok személyes érzelmei fonódnak össze a párbeszédben.
10 (Daphnis)
Hát heveredj le a lombok alá, ha megengedi munkád.
Et, si quid cessare potes, requiesce sub umbra.
28 (Thyrsis)
Nyelve a holnap idézőjét ne csepülje csalárdul.
Ne uati noceat mala lingua futuro.
45-48 (Corydon)
Ó források, moh-fedték! álom-puha pázsit!
S hangafa zöld haja, mely hullasz gyér árnnyal ezekre!
Óvjátok delelőn nyájam; már ránktör a forró
nyár, a rügyek ruganyos venyigéinken kifakadnak.
Muscosi fontes, et somno mollior herba,
et quae uos rara uiridis tegit arbutus umbra,
solstitium pecori defendite: iam uenit aestas
torrida, iam lento turgent in palmite gemmae.
49-52 (Thyrsis)
Nálam a tűz, a zsiros-gyantáju szurokfahasábok
fennen lángolnak mindig, füst fogja a félfát;
és a fagyos Boreásszal benn annyit se törődünk,
mint a juhok számával a farkas, özön-hab a parttal.
Hic focus et taedae pingues, hic plurimus ignis
semper, et adsidua postes fuligine nigri;
hic tantum Boreae curamus frigora, quantum
aut numerum lupus aut torrentia flumina ripas.
65-66 (Thyrsis)
Kertekben legszebb a fenyő, ligetekben a kőris,
nyárfa a víz fövenyén, jegenyék a magas hegyek ormán.
Fraxinus in siluis pulcherrima, pinus in hortis,
populus in fluuiis, abies in montibus altis.
Nyolcadik ecloga
Micsoda szenvedés! Micsoda boldogság! Damon és Alphesiboeus vetélkedik, Damon a szomorúságot igyekszik meglovagolni, míg Alphesiboeus a boldogsággal hódít. Damon elsírja bánatát, mert Nysa, a menyasszonya elhagyta és Mopsussal állt össze. Ragyogó forrása ez a káromkodásoknak, gonoszkodásnak, igen kifejezően fogalmaz, maradjunk annyiban. Alphesiboeus pedig a másik oldalt énekli meg, a házasságra készülő férjet, a készülődést, az áldozati darát, a hagyományokat, amelyből számos liturgikus elemre lehet következtetni. Szóba kerül a hármas szám fontossága, valamint egy furcsa betét is egy bizonyos fűtől farkassá változó Moeris nevű ipséről, és mindeközben a vőlegény Daphnisról álmodozik és szeretné visszacsábítani a városból. Mindkét vers az ismétlésre épül: Damon versében egyre azt harsogja, hogy: „Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!”, míg Alphesiboeus azt kontrázza: „Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!”
Falus: Daphnisról dalol a VIII. ecloga egyik pásztora is – de nem a megváltó istenként imádott, hanem a hús-vér ifjúról: sóvár szerelemmel, varázsos bűbájjal csábítaná vissza a városba szakadt legényt. Ez a versrészlet, amelynek naiv epekedése a másik pásztor hasonló tárgyú, csak keserűbb dalára válaszol, mitologikus párhuzamaival, refrénjeivel és természeti ékítményeivel is a theokritoszi hagyományokhoz kanyarodik vissza; a költemény indítása is – a rövid bevezetőt követő, „hallomásra” épülő idézés – a korai II. eclogára emlékeztet.
11-13
Hisz teveled kezdem, végzem - vedd el csak e verset,
kérted: adom, s a szerény repkényt engedd odakúszni
homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.
A te principium; tibi desinet: accipe iussis
carmina coepta tuis, atque hanc sine tempora circum
inter uictricis hederam tibi serpere laurus.
14-15
Jéghideg árnya az éjnek alig múlt el csak az égről,
s ült meg a harmat, a nyáj örömére, a gyenge gyepágyon.
Frigida uix caelo noctis decesserat umbra,
cum ros in tenera pecori gratissimus herba.
21 (Damon)
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Incipe Maenalios mecum, mea tibia, uersus.
27-28 (Damon)
Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
őz pedig egy forráshoz fog még járni idővel.
Iungentur iam grypes equis, aeuoque sequenti
cum canibus timidi ueniet ad pocula dammae.
50 (Damon)
Elvetemült fiu vagy! te pedig, bomlott anya, szörnyű.
Improbus ille puer; crudelis tu quoque, mater.
58-60 (Damon)
Önts el, özön, mindent! erdők, én búcsuzom immár:
ugrom az árba fejest e magas hegyorom tetejéről;
végadományul a haldokló ezt nyújtja tinéktek.
Omnia uel medium fiat mare. Viuite, siluae:
praeceps aerii specula de montis in undas
deferar; extremum hoc munus morientis habeto.
73-75 (Alphesiboeus)
Képed először is átkötözöm, háromszinü szállal
háromszor, vele megkerülöm háromszor az oltárt:
isteneink csak a páratlan számoknak örülnek.
Terna tibi haec primum triplici diuersa colore
licia circumdo, terque haec altaria circum
effigiem duco: numero deus impare gaudet.
81 (Alphesiboeus)
Hintsd a darát! a parázsra babért, szurkos-töredékenyt!
Sparge molam et fragilis incende bitumine laurus.
94-98 (Alphesiboeus)
Ezt a füvet, meg amit Pontusban mértek, e mérget,
Moeristól kaptam (van ilyen Pontusban ezernyi),
én magam is láttam, tőlük, lappangva az erdőn,
mint vált farkassá Moeris, holtat hogy idézett
síri sötétből fel s a vetést más tájra hogy űzte.
Has herbas atque haec Ponto mihi lecta uenena
ipse dedit Moeris (nascuntur pluruma Ponto);
his ego saepe lupum fieri et se condere siluis
Moerim, saepe animas imis excire sepulcris,
atque satas alio uidi traducere messis.
103-108 (Alphesiboeus)
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist! -
Nézd, a parázs, míg késlekedem, felpislan: az oltárt
körbelobogja magától már. Vaj' válna javunkra!
Nem tudom, ez mi... de hallom künn vinnyogni Hylaxot.
Elhihetem? szerető szivemet nem az álmok igézik?
Csend, te, dalom, jön a városból, jön már haza Daphnis.
Ducite ab urbe domum, mea carmina, ducite Daphnim.
Aspice: corripuit tremulis altaria flammis
sponte sua, dum ferre moror, cinis ipse. Bonum sit!
Nescio quid certe est, et Hylax in limine latrat.
Credimus? an qui amant ipsi sibi somnia fingunt?
Parcite, ab urbe uenit, iam parcite, carmina, Daphnis.
Kilencedik ecloga
Úton-útfélen belebotlok ebbe az eclogába, de isten lássa lelkem, akárhányszor elolvastam, én még nagy örömet nem találtam benne. Ez is párbeszédes jellegű, Moeris és Lycidas dumcsiznak arról, hogy Moeris elvesztette a földjét, szar az élet, de legalább a versek szépek. Három részre tagolható, a bevezető és a záró rész közé ékelődnek be mintegy kínaidoboz-világként a Menalcastól idézett versrészletek, amik még a boldog békeidők hangulatát hordozzák ebben a nyívvel teljes világban, ahol polgárháborúk dúlnak és létbizonytalanság fenyeget.
Falus: Az ádáz katonákat és a polgárháborút átkozó Meliboeus párja a IX. eclogában Moeris, aki a földbitorló veteránnak visz sápot ideig-óráig meghagyott tanyájáról. Ő is, beszélgetőtársa, Lycidas is egy bizonyos Menalcas pártfogásában reménykedett – úgy látszik, hiába. Két vigasza maradt csupán: a dal gyönyörűsége – Vergilius barátainak és önmagának szerzeményei – s a remény, hogy az istenné lett Julius Caesar csillaga kedvező sorsot jósol, békét és jólétet ígér a pásztoroknak. Új harmónia ígérete lappang a versben: ha megjő Menalcas, együtt fognak majd kedvderítő dalba, s egybehangzóan hiszik, hogy a jóslatnak teljesülnie kell. A boldogságvárás, az evilági megváltás reménye szilárdul meg magában a költőben.
Csak természetes, hogy a vérontás és létbizonytalanság csodavárásra csábította az embereket – nemcsak az írástudatlan parasztokat, de a városi intelligenciát is. A Messiás eljövetelét hirdető zsidó próféciákon s a különféle keleti feltámadásmítoszokon és misztériumokon kívül nyomatékos szerepe volt ebben azoknak a több évszázados, görög eredetű jóslatoknak, melyeket a cumae-i Apollo papnőinek, a Sibylláknak töredékes könyveiből olvastak ki. Hitték az itáliai emberek is – mert hinniük kellett –, hogy nem tarthat örökké a nyomorúság, s hogy visszatér a hajdani aranykor, amely Saturnus uralma idején boldogította a bűntelen ősöket. Reális elképzeléssé még nem szilárdult a remény: volt, aki a halhatatlanná lett pásztor (Daphnis) kegyében bízott, volt, aki az isteni Caesar oltárain áldozott – éppen nem Octavianus érdekei és kedve ellenére –, ismét mások valamelyik élő hatalmasság békeszerzésébe vetették bizodalmukat. Nemcsak Octavianus, hanem a keleti kultuszokhoz igazodó Antonius, a kalózkirállyá emelkedő Sextus Pompeius és egyik-másik másodrendű nagyúr is aspirálhatott önmaga vagy fia isteni megváltó szerepére.
40-43 (Moeris – Menalcast idéz)
Itt rózsáll a tavasz, fakadoznak ezernyi virágok
már a folyam fövenyén, a fehér nyárfák meg a kúszó
vadszőlők, ime, barlangunk árnyékba borítják:
hát jövel és engedd, csak verje a bősz hab a partot.
Hic uer purpureum, uarios hic flumina circum
fundit humus flores; hic candida populus antro
imminet et lentae texunt umbracula uites.
huc ades; insani feriant sine litora fluctus.
51 (Moeris)
Ám az idő mindent elemészt, elménket is.
Omnia fert aetas, animum quoque.
57-58 (Lycidas)
Nézd, az egész nyugvó folyamág, minden körülötted
rád figyel itt, a szelek szűnnek szűkölve sziszegni.
Et nunc omne tibi stratum silet aequor, et omnes,
aspice, uentosi ceciderunt murmuris aurae.
Tizedik ecloga
Egyszer mindennek vége szakad, még Vergilius eclogáinak is, ez a tizedik darab az elsővel keretes szerkezetben fogja közre a bukolikus idillekből, verspárbajokból, elveszett boldogságból és furcsa, misztikus jövendölésekből álló csokrot. A tizedik témája egyébként nem valami kirívó, Gallus balsorsú szerelmét énekli meg. Lycoris télvíz idején megszökött az új szeretőjével, zokog összevissza, aztán még ő kívánja, hogy nehogy szegénynek törje a jég a talpát… Hát ott fagyjon kővé a hegyekben, ha engem kérdeztek.
Falus: A IV. ecloga leplezetlenül első személyű formája tér vissza a ciklus záró (X.) darabjában. A kedves barát, Gallus szerelmi bánatáról szól a dal – egy idegen katonával csalta meg kedvese, s költözött tőle az Alpok tájára –, a bukolikus költészet legcsiszoltabb módján, bár éppen ez a csiszoltság kissé finomkodónak tetszik a könnyes kesergés ábrázolásában, ha ugyan nem irónia bujkál a dús apparátusú siránkozás mélyén. Előbb maga Vergilius tolmácsolja részvétét, amelyet a fenyvesek, szirtek, nyájak, pásztorok, istenek könnyhullatása és pirongatása kísér, majd a megcsalt Gallus monológja következik – hasonló stílusban. Az utolsó sorokban vált csak reálisabbra a hang, ahol ismét Vergiliusé a szó – tömör és mélységesen őszinte, legszebb stílusvívmányait csillantja fel a búcsú: búcsú a témától, a leszálló naptól, de magától a pásztori költészettől is.
Már az eclogák füzérével is többet nyújtott Vergilius, mint a hellenisztikus-neoterikus szokvány követői – nemcsak stílus tekintetében (a hexameter finomításával, a költői szókészlet kiterjesztésével, a természeti leírások pompás színeivel), hanem tartalmilag-szellemileg is. Valójában ő fedezte fel a tájat a latin költészet számára, s ami addig csak prózai téma vagy díszlet jellegű ékítmény volt, általa lett művészi ihlet forrása és művészi tárgy. Hasonlóképpen korszakos jelentőségű újítása a bukolikus hagyományok római veretezése, az aktuális és drámai tartalom beépítése a régi formává. Életismerete, művészi elkötelezettsége, hagyománymódosító önállósága és nyelvi zsenialitása érvényesül a Georgicában is, amelyben a földművelési szakszerűség költői bájjal, a politikai-eszmei tudatosság esztétikai gyönyörködtetéssel párosulva adott újat Rómának – és az egész világnak.
7
Ám tépjék csak a zsenge rügyet piszeorru gidáim.
Dum tenera attondent simae uirgulta capellae.
16-17
Körbeseregli a nyáj - minket nem vet meg a jószág,
hát te se vesd meg a jószágot soha, mennyei költő.
Stant et oues circum (nostri nec paenitet illas,
nec te paeniteat pecoris, diuine poeta.
24-25
Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
s bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.
Venit et agresti capitis Siluanus honore,
florentis ferulas et grandia lilia quassans.
29-30
Mert mint vízzel a gyep, mézfűvel a méh, gida lombbal:
úgy a kegyetlen Amor sem akar jóllakni a könnyel.
Nec lacrimis crudelis Amor nec gramina riuis
nec cytiso saturantur apes nec fronde capellae.
33-34
[…] Ó, csontom mily nyugton pihen aztán,
hogyha szerelmemről szól majd egykor fuvolátok!
O mihi tum quam molliter ossa quiescant,
uestra meos olim si fistula dicat amores!
42-43
Mily hüvös itt a patak, mily lágy ez a gyep! vadonerdők!
Vaj' veled itt vénülhettem meg volna, Lycoris!
Hic gelidi fontes, hic mollia prata, Lycori;
hic nemus; hic ipso tecum consumerer aeuo.
49
Jaj, csak az éles jég selymes talpad sose törné!
A, tibi ne teneras glacies secet aspera plantas!
52-54
Mert jobb énnékem berkek mélyén, vadak odván
s fájva bevésnem a fák fiatal héjjába szerelmem;
mint növekednek a fák, úgy fog növekedni szerelmem.
Certum est in siluis inter spelaea ferarum
malle pati tenerisque meos incidere Amores
arboribus: crescent illae, crescetis, Amores.
63
[…] Hát vegyetek tőlem bucsut, erdők!
Ipsae rursus concedite, siluae.
75-76
Most pedig induljunk: a dalosra veszélyes az árnyék,
még a fenyőké is, de ily árny a gyümölcsre se hasznos.
Surgamus: solet esse grauis cantantibus umbra,
iuniperi grauis umbra; nocent et frugibus umbrae
Hatodik ecloga
Az egyik idézet, amit ide is beválogattam, a világ keletkezését mutatja Epikurosz hatása nyomán. Ez az epikuroszi természetmagyarázat az ókori Rómában utolsó virágkorát élte, Horatius számos költeménye tartalmaz epikureus eredetű tanokat, Cicero alkalmasnak tartotta a témát a vitára, Lucretius pedig a jelen mű keletkezéséhez képest néhány évtizeddel korábban írta meg a legnagyobb hatású művét, a De rerum natura (A természetről) című munkáját. A hagyomány szerint Lucretius akkor fejezte be művét, amikor Vergilius tizenhét évesen felöltötte a férfiaknak járó toga virilis-t, sőt, mondják, hogy Lucretius halála után Cicero gondozta a szöveget, amelyet bizonyára Vergilius is forgatott.
Az epikureus tanok az etika, a fizika, az ismeretelmélet köré csoportosultak, ami számunkra most fontos innen, az a démokritoszi atomista tanok átvétele. Epikurosz három fő tételt állított fel, az első és legfontosabb, hogy semmi sem keletkezik semmiből, a második, miszerint semmi sem múlik el a nemlétezőbe, valamint hogy a világmindenség mindig is mai állapotában létezett, és mindig is így fog maradni. Vallotta, hogy a kozmosz testekből és űrből áll, ez utóbbi az az üres tér, amely lehetővé teszi a tömör testek számára a mozgást. Nézete szerint minden atomokból épül fel, a formák az atomok nagyságától és alakjától függően állnak össze különböző módon, folyton mozgásban vannak, viszont roppant izgalmas, hogy Démokritosz szerint ezek az atomok, csak fel-le pattognak, Epikurosz szerint viszont véletlen módon mozognak és az ebből fakadó összeütközés fogja létrehozni a testeket. Parmenidész fog beszélni az egy és oszthatatlan Létezőről, ami nem keletkezett, hanem öröktől fogva létezik, és aztán ezt az elméletet fogja módosítani Démokritosz úgy, hogy végtelen számú atom létezik, és önmagában mind a parmenidészi Egy.
A versben szereplő lég és tűz, a világot keletkeztető őselemek már a preszókratikus filozófusoknál is megjelentek, míg Anaximenész szerint a levegő az őselem, Hérakleitosz a tüzet jelöli meg, Thalész szerint pedig minden a vízből lett. Ezt a három elemet fogja szintetizálni Empedoklész és negyedikként a földet adja hozzá. (Anaximandrosz szerint az aperion, a meghatározatlan ősanyag mindennek az eredője.)
Falus: A menekülés-líra mind személyesebb jelleget ölt. Vergilius hivatástudata, barátai (Varus, Gallus) név szerinti dicsérése, főképp pedig az epikuroszi természetmagyarázat – vázlatos és játékosan vulgarizált, mítoszokkal tűzdelt – megverselése utal erre. Egy „alexandriai” ízű kiseposz tréfás érzelmessége és tudálékossága is lehet a bukolikus hangulat s filozofálás hordozója, ahol pásztorkölykök bírják dalra a mezei istent, Silenust.
31-40
Mert a dal arról szólt, hogy a végtelen űrben a földnek,
tengernek, légnek csírái a tiszta tüzekkel
mint keveredtek rég; hogy minden az ős-elemekből
kelt hajdan, maga zsenge világunk is, meg a mennybolt;
majd, hogy kérge szilárdult már s a habokba huzódott
lassan Néreus is, mint formálódtak a testek;
s mint bámulta a föld, hogy' kezd lángolni a napfény,
és az esőt a magasba szökő felhők hogyan öntik,
míg a pagony legelőször hajt lombot s a gyanútlan
dombokon itt-ott megjelenik pár kósza vadállat.
Namque canebat uti magnum per inane coacta
semina terrarumque animaeque marisque fuissent
et liquidi simul ignis; ut his exordia primis
omnia, et ipse tener mundi concreuerit orbis;
tum durare solum et discludere Nerea ponto
coeperit, et rerum paulatim sumere formas;
iamque nouom terrae stupeant lucescere solem,
altius atque cadant submotis nubibus imbres,
incipiant siluae cum primum surgere, cumque
rara per ignaros errent animalia montis.
Hetedik ecloga
Újabb verspárbaj, Cordyon és Thyrsis vetélkedik (megsúgom, Corydon lesz a győztes). Daphnis az árnyékban hever és Meliboeust leheveredni hívja magához, utóbbi az elbeszélőnk, ha épp nem a dialógusban vagyunk. Természeti képek bukkanak fel ismét, Codrust, a költőt tartja Corydon a legkiválóbbnak, de Thyrsis magának követeli a repkénykoszorút Áldoznak az isteneknek, Corydon Déliának ajánl fel terebélyes szarvasagancsot, Thyrsis Priapus termékenységistennek ígér márványszobrot, s később aranyat, ha gazdagodik a nyáj. Aztán jön egy pompás forráskép, egy pompás téli behúzódás (49-52, Thyrsis), ami számomra igen nagy párhuzamot mutat Horatius Carm. 1.9 – Ad Thaliarchum című ódájával, ami kb. két évtizeddel később íródott a VII. eclogához képest:
Dissolve frigus ligna super foco
large reponens atque benignius
deprome quadrimum Sabina,
o Thaliarche, merum diota.
Tegyél a tűzre bőven, enyhüljön a hideg, ne
sajnáld a fát, s hozz mellé négyéves színbort,
Thaliarchus, szabin palackban.
Falus: A kerettel ékített vetélkedő lassanként módosul – nemcsak formailag (négysorossá bővülnek, hangulati-tartalmi egységekbe rendeződnek a rögtönzések), hanem szellemében is: lemállik a dalról a nyers hetykélkedés, a gulya, a csorda, a füvek és vizek dicsérete pedig a pásztori nyugalom bensőséges magasztalásává lágyul. Különösen gazdag e tekintetben a VII. ecloga, ahol a természet gyönyörűségeinek lírai megjelenítése, a részletek ámuló sokasítása, a paraszti földismeret, a művészi cizellálás, a mitologikus utalássorozat és – egyelőre csak a tárgyi adalékok áhítatos fűszereként – a pásztorok személyes érzelmei fonódnak össze a párbeszédben.
10 (Daphnis)
Hát heveredj le a lombok alá, ha megengedi munkád.
Et, si quid cessare potes, requiesce sub umbra.
28 (Thyrsis)
Nyelve a holnap idézőjét ne csepülje csalárdul.
Ne uati noceat mala lingua futuro.
45-48 (Corydon)
Ó források, moh-fedték! álom-puha pázsit!
S hangafa zöld haja, mely hullasz gyér árnnyal ezekre!
Óvjátok delelőn nyájam; már ránktör a forró
nyár, a rügyek ruganyos venyigéinken kifakadnak.
Muscosi fontes, et somno mollior herba,
et quae uos rara uiridis tegit arbutus umbra,
solstitium pecori defendite: iam uenit aestas
torrida, iam lento turgent in palmite gemmae.
49-52 (Thyrsis)
Nálam a tűz, a zsiros-gyantáju szurokfahasábok
fennen lángolnak mindig, füst fogja a félfát;
és a fagyos Boreásszal benn annyit se törődünk,
mint a juhok számával a farkas, özön-hab a parttal.
Hic focus et taedae pingues, hic plurimus ignis
semper, et adsidua postes fuligine nigri;
hic tantum Boreae curamus frigora, quantum
aut numerum lupus aut torrentia flumina ripas.
65-66 (Thyrsis)
Kertekben legszebb a fenyő, ligetekben a kőris,
nyárfa a víz fövenyén, jegenyék a magas hegyek ormán.
Fraxinus in siluis pulcherrima, pinus in hortis,
populus in fluuiis, abies in montibus altis.
Nyolcadik ecloga
Micsoda szenvedés! Micsoda boldogság! Damon és Alphesiboeus vetélkedik, Damon a szomorúságot igyekszik meglovagolni, míg Alphesiboeus a boldogsággal hódít. Damon elsírja bánatát, mert Nysa, a menyasszonya elhagyta és Mopsussal állt össze. Ragyogó forrása ez a káromkodásoknak, gonoszkodásnak, igen kifejezően fogalmaz, maradjunk annyiban. Alphesiboeus pedig a másik oldalt énekli meg, a házasságra készülő férjet, a készülődést, az áldozati darát, a hagyományokat, amelyből számos liturgikus elemre lehet következtetni. Szóba kerül a hármas szám fontossága, valamint egy furcsa betét is egy bizonyos fűtől farkassá változó Moeris nevű ipséről, és mindeközben a vőlegény Daphnisról álmodozik és szeretné visszacsábítani a városból. Mindkét vers az ismétlésre épül: Damon versében egyre azt harsogja, hogy: „Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!”, míg Alphesiboeus azt kontrázza: „Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist!”
Falus: Daphnisról dalol a VIII. ecloga egyik pásztora is – de nem a megváltó istenként imádott, hanem a hús-vér ifjúról: sóvár szerelemmel, varázsos bűbájjal csábítaná vissza a városba szakadt legényt. Ez a versrészlet, amelynek naiv epekedése a másik pásztor hasonló tárgyú, csak keserűbb dalára válaszol, mitologikus párhuzamaival, refrénjeivel és természeti ékítményeivel is a theokritoszi hagyományokhoz kanyarodik vissza; a költemény indítása is – a rövid bevezetőt követő, „hallomásra” épülő idézés – a korai II. eclogára emlékeztet.
11-13
Hisz teveled kezdem, végzem - vedd el csak e verset,
kérted: adom, s a szerény repkényt engedd odakúszni
homlokodon viruló diadalmi babérkoszorúdhoz.
A te principium; tibi desinet: accipe iussis
carmina coepta tuis, atque hanc sine tempora circum
inter uictricis hederam tibi serpere laurus.
14-15
Jéghideg árnya az éjnek alig múlt el csak az égről,
s ült meg a harmat, a nyáj örömére, a gyenge gyepágyon.
Frigida uix caelo noctis decesserat umbra,
cum ros in tenera pecori gratissimus herba.
21 (Damon)
Fújd, mely a Maenaluson felesel, fuvolám, a felejtőt!
Incipe Maenalios mecum, mea tibia, uersus.
27-28 (Damon)
Párja a lónak eként griff lesz, az ebekkel a félénk
őz pedig egy forráshoz fog még járni idővel.
Iungentur iam grypes equis, aeuoque sequenti
cum canibus timidi ueniet ad pocula dammae.
50 (Damon)
Elvetemült fiu vagy! te pedig, bomlott anya, szörnyű.
Improbus ille puer; crudelis tu quoque, mater.
58-60 (Damon)
Önts el, özön, mindent! erdők, én búcsuzom immár:
ugrom az árba fejest e magas hegyorom tetejéről;
végadományul a haldokló ezt nyújtja tinéktek.
Omnia uel medium fiat mare. Viuite, siluae:
praeceps aerii specula de montis in undas
deferar; extremum hoc munus morientis habeto.
73-75 (Alphesiboeus)
Képed először is átkötözöm, háromszinü szállal
háromszor, vele megkerülöm háromszor az oltárt:
isteneink csak a páratlan számoknak örülnek.
Terna tibi haec primum triplici diuersa colore
licia circumdo, terque haec altaria circum
effigiem duco: numero deus impare gaudet.
81 (Alphesiboeus)
Hintsd a darát! a parázsra babért, szurkos-töredékenyt!
Sparge molam et fragilis incende bitumine laurus.
94-98 (Alphesiboeus)
Ezt a füvet, meg amit Pontusban mértek, e mérget,
Moeristól kaptam (van ilyen Pontusban ezernyi),
én magam is láttam, tőlük, lappangva az erdőn,
mint vált farkassá Moeris, holtat hogy idézett
síri sötétből fel s a vetést más tájra hogy űzte.
Has herbas atque haec Ponto mihi lecta uenena
ipse dedit Moeris (nascuntur pluruma Ponto);
his ego saepe lupum fieri et se condere siluis
Moerim, saepe animas imis excire sepulcris,
atque satas alio uidi traducere messis.
103-108 (Alphesiboeus)
Hozd haza, versem, a városból, ó hozd haza Daphnist! -
Nézd, a parázs, míg késlekedem, felpislan: az oltárt
körbelobogja magától már. Vaj' válna javunkra!
Nem tudom, ez mi... de hallom künn vinnyogni Hylaxot.
Elhihetem? szerető szivemet nem az álmok igézik?
Csend, te, dalom, jön a városból, jön már haza Daphnis.
Ducite ab urbe domum, mea carmina, ducite Daphnim.
Aspice: corripuit tremulis altaria flammis
sponte sua, dum ferre moror, cinis ipse. Bonum sit!
Nescio quid certe est, et Hylax in limine latrat.
Credimus? an qui amant ipsi sibi somnia fingunt?
Parcite, ab urbe uenit, iam parcite, carmina, Daphnis.
Kilencedik ecloga
Úton-útfélen belebotlok ebbe az eclogába, de isten lássa lelkem, akárhányszor elolvastam, én még nagy örömet nem találtam benne. Ez is párbeszédes jellegű, Moeris és Lycidas dumcsiznak arról, hogy Moeris elvesztette a földjét, szar az élet, de legalább a versek szépek. Három részre tagolható, a bevezető és a záró rész közé ékelődnek be mintegy kínaidoboz-világként a Menalcastól idézett versrészletek, amik még a boldog békeidők hangulatát hordozzák ebben a nyívvel teljes világban, ahol polgárháborúk dúlnak és létbizonytalanság fenyeget.
Falus: Az ádáz katonákat és a polgárháborút átkozó Meliboeus párja a IX. eclogában Moeris, aki a földbitorló veteránnak visz sápot ideig-óráig meghagyott tanyájáról. Ő is, beszélgetőtársa, Lycidas is egy bizonyos Menalcas pártfogásában reménykedett – úgy látszik, hiába. Két vigasza maradt csupán: a dal gyönyörűsége – Vergilius barátainak és önmagának szerzeményei – s a remény, hogy az istenné lett Julius Caesar csillaga kedvező sorsot jósol, békét és jólétet ígér a pásztoroknak. Új harmónia ígérete lappang a versben: ha megjő Menalcas, együtt fognak majd kedvderítő dalba, s egybehangzóan hiszik, hogy a jóslatnak teljesülnie kell. A boldogságvárás, az evilági megváltás reménye szilárdul meg magában a költőben.
Csak természetes, hogy a vérontás és létbizonytalanság csodavárásra csábította az embereket – nemcsak az írástudatlan parasztokat, de a városi intelligenciát is. A Messiás eljövetelét hirdető zsidó próféciákon s a különféle keleti feltámadásmítoszokon és misztériumokon kívül nyomatékos szerepe volt ebben azoknak a több évszázados, görög eredetű jóslatoknak, melyeket a cumae-i Apollo papnőinek, a Sibylláknak töredékes könyveiből olvastak ki. Hitték az itáliai emberek is – mert hinniük kellett –, hogy nem tarthat örökké a nyomorúság, s hogy visszatér a hajdani aranykor, amely Saturnus uralma idején boldogította a bűntelen ősöket. Reális elképzeléssé még nem szilárdult a remény: volt, aki a halhatatlanná lett pásztor (Daphnis) kegyében bízott, volt, aki az isteni Caesar oltárain áldozott – éppen nem Octavianus érdekei és kedve ellenére –, ismét mások valamelyik élő hatalmasság békeszerzésébe vetették bizodalmukat. Nemcsak Octavianus, hanem a keleti kultuszokhoz igazodó Antonius, a kalózkirállyá emelkedő Sextus Pompeius és egyik-másik másodrendű nagyúr is aspirálhatott önmaga vagy fia isteni megváltó szerepére.
40-43 (Moeris – Menalcast idéz)
Itt rózsáll a tavasz, fakadoznak ezernyi virágok
már a folyam fövenyén, a fehér nyárfák meg a kúszó
vadszőlők, ime, barlangunk árnyékba borítják:
hát jövel és engedd, csak verje a bősz hab a partot.
Hic uer purpureum, uarios hic flumina circum
fundit humus flores; hic candida populus antro
imminet et lentae texunt umbracula uites.
huc ades; insani feriant sine litora fluctus.
51 (Moeris)
Ám az idő mindent elemészt, elménket is.
Omnia fert aetas, animum quoque.
57-58 (Lycidas)
Nézd, az egész nyugvó folyamág, minden körülötted
rád figyel itt, a szelek szűnnek szűkölve sziszegni.
Et nunc omne tibi stratum silet aequor, et omnes,
aspice, uentosi ceciderunt murmuris aurae.
Tizedik ecloga
Egyszer mindennek vége szakad, még Vergilius eclogáinak is, ez a tizedik darab az elsővel keretes szerkezetben fogja közre a bukolikus idillekből, verspárbajokból, elveszett boldogságból és furcsa, misztikus jövendölésekből álló csokrot. A tizedik témája egyébként nem valami kirívó, Gallus balsorsú szerelmét énekli meg. Lycoris télvíz idején megszökött az új szeretőjével, zokog összevissza, aztán még ő kívánja, hogy nehogy szegénynek törje a jég a talpát… Hát ott fagyjon kővé a hegyekben, ha engem kérdeztek.
Falus: A IV. ecloga leplezetlenül első személyű formája tér vissza a ciklus záró (X.) darabjában. A kedves barát, Gallus szerelmi bánatáról szól a dal – egy idegen katonával csalta meg kedvese, s költözött tőle az Alpok tájára –, a bukolikus költészet legcsiszoltabb módján, bár éppen ez a csiszoltság kissé finomkodónak tetszik a könnyes kesergés ábrázolásában, ha ugyan nem irónia bujkál a dús apparátusú siránkozás mélyén. Előbb maga Vergilius tolmácsolja részvétét, amelyet a fenyvesek, szirtek, nyájak, pásztorok, istenek könnyhullatása és pirongatása kísér, majd a megcsalt Gallus monológja következik – hasonló stílusban. Az utolsó sorokban vált csak reálisabbra a hang, ahol ismét Vergiliusé a szó – tömör és mélységesen őszinte, legszebb stílusvívmányait csillantja fel a búcsú: búcsú a témától, a leszálló naptól, de magától a pásztori költészettől is.
Már az eclogák füzérével is többet nyújtott Vergilius, mint a hellenisztikus-neoterikus szokvány követői – nemcsak stílus tekintetében (a hexameter finomításával, a költői szókészlet kiterjesztésével, a természeti leírások pompás színeivel), hanem tartalmilag-szellemileg is. Valójában ő fedezte fel a tájat a latin költészet számára, s ami addig csak prózai téma vagy díszlet jellegű ékítmény volt, általa lett művészi ihlet forrása és művészi tárgy. Hasonlóképpen korszakos jelentőségű újítása a bukolikus hagyományok római veretezése, az aktuális és drámai tartalom beépítése a régi formává. Életismerete, művészi elkötelezettsége, hagyománymódosító önállósága és nyelvi zsenialitása érvényesül a Georgicában is, amelyben a földművelési szakszerűség költői bájjal, a politikai-eszmei tudatosság esztétikai gyönyörködtetéssel párosulva adott újat Rómának – és az egész világnak.
7
Ám tépjék csak a zsenge rügyet piszeorru gidáim.
Dum tenera attondent simae uirgulta capellae.
16-17
Körbeseregli a nyáj - minket nem vet meg a jószág,
hát te se vesd meg a jószágot soha, mennyei költő.
Stant et oues circum (nostri nec paenitet illas,
nec te paeniteat pecoris, diuine poeta.
24-25
Réti virágkoszorút öltvén, Silvánus is eljön
s bólogat, ím, bimbós ággal, bájos liliommal.
Venit et agresti capitis Siluanus honore,
florentis ferulas et grandia lilia quassans.
29-30
Mert mint vízzel a gyep, mézfűvel a méh, gida lombbal:
úgy a kegyetlen Amor sem akar jóllakni a könnyel.
Nec lacrimis crudelis Amor nec gramina riuis
nec cytiso saturantur apes nec fronde capellae.
33-34
[…] Ó, csontom mily nyugton pihen aztán,
hogyha szerelmemről szól majd egykor fuvolátok!
O mihi tum quam molliter ossa quiescant,
uestra meos olim si fistula dicat amores!
42-43
Mily hüvös itt a patak, mily lágy ez a gyep! vadonerdők!
Vaj' veled itt vénülhettem meg volna, Lycoris!
Hic gelidi fontes, hic mollia prata, Lycori;
hic nemus; hic ipso tecum consumerer aeuo.
49
Jaj, csak az éles jég selymes talpad sose törné!
A, tibi ne teneras glacies secet aspera plantas!
52-54
Mert jobb énnékem berkek mélyén, vadak odván
s fájva bevésnem a fák fiatal héjjába szerelmem;
mint növekednek a fák, úgy fog növekedni szerelmem.
Certum est in siluis inter spelaea ferarum
malle pati tenerisque meos incidere Amores
arboribus: crescent illae, crescetis, Amores.
63
[…] Hát vegyetek tőlem bucsut, erdők!
Ipsae rursus concedite, siluae.
75-76
Most pedig induljunk: a dalosra veszélyes az árnyék,
még a fenyőké is, de ily árny a gyümölcsre se hasznos.
Surgamus: solet esse grauis cantantibus umbra,
iuniperi grauis umbra; nocent et frugibus umbrae
...
Show More
Impotenza e potenza della poesia
(ecloga VIII)
[dicembre 2017]
Il ritornello di Damone è: «Incipe Maenalios mecum, mea tibia, versus». Il canto menalio (dal monte Mènalo in Arcadia), indica il canto pastorale, arcadico appunto; ma trionfa la crudeltà di Amore e l’unica soluzione è il suicidio. Il ribaltamento conclusivo del ritornello è uno sconsolato invito a cessare il canto che si è dimostrato impotente: «Desine Maenadios, iam desine, tibia, versus».
Il ritornello di Alfesibeo, che canta a nome di un’amante-maga che desidera il ritorno dalla città dell’amato Dafni è: «Ducite ab urbe domum, mea carmina, ducite Daphnin.» Ora il motivo per cessare il canto è, all'opposto, il successo della poesia-incantesimo: «Parcite, ab urbe venit, iam parcite carmina, Daphnis». L'amato invocato sta tornando e non è quindi necessario continuare a cantare, ma nemmeno urge gettarsi a capofitto nelle onde dalla vetta di un alto monte.
Anche il poeta che presenta la situazione all'inizio (sintesi?) descrive gli effetti "magici" prodotti dalla gara poetica, la quiete, lo stupore e l'ammirazione che invadono la natura: la giovenca rimane immemore dell’erba, le linci stupefatte, i fiumi fermano il loro fluire.
(ecloga VIII)
[dicembre 2017]
Il ritornello di Damone è: «Incipe Maenalios mecum, mea tibia, versus». Il canto menalio (dal monte Mènalo in Arcadia), indica il canto pastorale, arcadico appunto; ma trionfa la crudeltà di Amore e l’unica soluzione è il suicidio. Il ribaltamento conclusivo del ritornello è uno sconsolato invito a cessare il canto che si è dimostrato impotente: «Desine Maenadios, iam desine, tibia, versus».
Il ritornello di Alfesibeo, che canta a nome di un’amante-maga che desidera il ritorno dalla città dell’amato Dafni è: «Ducite ab urbe domum, mea carmina, ducite Daphnin.» Ora il motivo per cessare il canto è, all'opposto, il successo della poesia-incantesimo: «Parcite, ab urbe venit, iam parcite carmina, Daphnis». L'amato invocato sta tornando e non è quindi necessario continuare a cantare, ma nemmeno urge gettarsi a capofitto nelle onde dalla vetta di un alto monte.
Anche il poeta che presenta la situazione all'inizio (sintesi?) descrive gli effetti "magici" prodotti dalla gara poetica, la quiete, lo stupore e l'ammirazione che invadono la natura: la giovenca rimane immemore dell’erba, le linci stupefatte, i fiumi fermano il loro fluire.
...
Show More
Man, this one is just unfortunate.
Okay so, the thing about Virgil, is that the man was a perfectionist - the reason he's remembered as the best Latin stylist is because of the amount of detail and care he put into his poems - he was known to spend a morning writing a whole slew of verses and then trimming them down to what he thought were a few perfect ones, licking them into shape "as a mother bear would her cubs" so to say. There is the famous anecdote which reports him taking a whole day to write out a single verse, making it perfect.
Hence we have lines like, say, the very first line:
Tityre, tu patulae recubans sub tegmine fagi
Besides the fantastic phonoaesthetics of the verse, the soft alliterative sounds resemble a pipe flute, much like the ones that the shepherds use in the poem. This sort of attention to detail is present throughout the whole work, which, for the record, is indeed just bucolic i.e. pastoral poetry, it is really not so complex.
The issue is that... this cannot be translated - ever. Even besides going beyond the fact that it's written in dactylic hexameter, a meter that in itself is very hard to use in modern languages where "long" and "short" syllables are lacking when compared to stresses, since this can and often times is translated into iambic pentameter or ottava rima or any such thing depending on the language it's translated to, how vowels work in Latin and modern languages just, is fundamentally different and the effect can never be kept. I read a Portuguese version alongside an English version with the original Latin, and I also merely glanced some Italian and Spanish versions - none of them can keep it, and it's not a matter of bad translators, it's literally just impossible.
"Okay, but so what, monsieur Duarte? Is this not the exact same thing as in Catullus 2 or whatever, why does this matter?" Well it fucking matters because this is a short collection of ten thematically simple pastoral poems and so the style is literally the whole point. The Aeneid, I have seen a Portuguese translation, the first ever published, it was translated in ottava rima, extremely inspired by Camões, and it is incredible how good it sounds while staying entirely faithful to the Latin original, even if stylistically there's been a major change up to a focus on a rhyming patterns over dactyls and phonoaesthetic detail. But here, you can't do that - the careful detail in the very short, simple, idealized depictions of pastoral life is literally the whole point. Translating it - for every translation, and above all a truly great translation, is its own original work - means changing that, which in this case, means fundamentally changing the work.
So, really, unless you read latin, at least enough of it that you can go thru it with a bilingual version, I'd really say that any read of this is going to be rough - it's not Virgil's fault, or a fault of the work, something's are always going to be lost in translation but little loses more than poetry and in that field this loses more than most.
Beyond that, the work is thematically extremely simple, as its elegance and sophistication was entirely in its style and language, which, again, you will simply not see unless you understand how latin poetry works. That said it's not entirely bereft of thematic weight: Bucolics I and IX explore the countryside from the point of view of tenants losing land due to the civil war, a reference to the punitive measures taken to elite families who supported "the wrong side" and had their land taken and distributed to veteran soldiers of Caesar's army. Bucolic IV is the first step in the Augustus political mythology project that would continue with the Georgics and culminate with the Aeneid and famously was read by Christians as referring to Jesus instead. Bucolic II is gay which, I really didn't expect, but is cool to see explicitly gay stuff in ancient poetry as it tends to be subtext when it's not just short compositions (epigrams etc) tho I confess I found it quite boring (again, barring the style), and I am also a rural Mediterranean young man whose former partner was a beautiful boy called Alexander much like Virgil here so I should relate more than most I think.
Really, I think it comes down to this: if you don't care all that much for bucolic poetry, this won't change that unless you just have the most extreme hard-on for Latin stylistry around; if you do like bucolic poetry, well, I don't know, but read this obviously and see what you think, honestly depending on how much you like it you should consider learning latin just or Virgil because I doubt it got much better than this.
Virgil's next work, the Georgics, would be be the countryside once more, but instead of simple (if masterful) bucolic compositions we would start getting into didactic poetry, but one entirely unique, with a much greater degree of thematic complexity. Virgil's poetic evolution follows more or less a straight upwards progression where he got better and better and then died at the peak.
This, I cannot, and would not, say it's bad, but it's not for me, and more objectively, I would say anyone reading a translation is likely missing whatever it is that they think they're reading, much like people who read purely typographical versions of William Blake poems.
Okay so, the thing about Virgil, is that the man was a perfectionist - the reason he's remembered as the best Latin stylist is because of the amount of detail and care he put into his poems - he was known to spend a morning writing a whole slew of verses and then trimming them down to what he thought were a few perfect ones, licking them into shape "as a mother bear would her cubs" so to say. There is the famous anecdote which reports him taking a whole day to write out a single verse, making it perfect.
Hence we have lines like, say, the very first line:
Tityre, tu patulae recubans sub tegmine fagi
Besides the fantastic phonoaesthetics of the verse, the soft alliterative sounds resemble a pipe flute, much like the ones that the shepherds use in the poem. This sort of attention to detail is present throughout the whole work, which, for the record, is indeed just bucolic i.e. pastoral poetry, it is really not so complex.
The issue is that... this cannot be translated - ever. Even besides going beyond the fact that it's written in dactylic hexameter, a meter that in itself is very hard to use in modern languages where "long" and "short" syllables are lacking when compared to stresses, since this can and often times is translated into iambic pentameter or ottava rima or any such thing depending on the language it's translated to, how vowels work in Latin and modern languages just, is fundamentally different and the effect can never be kept. I read a Portuguese version alongside an English version with the original Latin, and I also merely glanced some Italian and Spanish versions - none of them can keep it, and it's not a matter of bad translators, it's literally just impossible.
"Okay, but so what, monsieur Duarte? Is this not the exact same thing as in Catullus 2 or whatever, why does this matter?" Well it fucking matters because this is a short collection of ten thematically simple pastoral poems and so the style is literally the whole point. The Aeneid, I have seen a Portuguese translation, the first ever published, it was translated in ottava rima, extremely inspired by Camões, and it is incredible how good it sounds while staying entirely faithful to the Latin original, even if stylistically there's been a major change up to a focus on a rhyming patterns over dactyls and phonoaesthetic detail. But here, you can't do that - the careful detail in the very short, simple, idealized depictions of pastoral life is literally the whole point. Translating it - for every translation, and above all a truly great translation, is its own original work - means changing that, which in this case, means fundamentally changing the work.
So, really, unless you read latin, at least enough of it that you can go thru it with a bilingual version, I'd really say that any read of this is going to be rough - it's not Virgil's fault, or a fault of the work, something's are always going to be lost in translation but little loses more than poetry and in that field this loses more than most.
Beyond that, the work is thematically extremely simple, as its elegance and sophistication was entirely in its style and language, which, again, you will simply not see unless you understand how latin poetry works. That said it's not entirely bereft of thematic weight: Bucolics I and IX explore the countryside from the point of view of tenants losing land due to the civil war, a reference to the punitive measures taken to elite families who supported "the wrong side" and had their land taken and distributed to veteran soldiers of Caesar's army. Bucolic IV is the first step in the Augustus political mythology project that would continue with the Georgics and culminate with the Aeneid and famously was read by Christians as referring to Jesus instead. Bucolic II is gay which, I really didn't expect, but is cool to see explicitly gay stuff in ancient poetry as it tends to be subtext when it's not just short compositions (epigrams etc) tho I confess I found it quite boring (again, barring the style), and I am also a rural Mediterranean young man whose former partner was a beautiful boy called Alexander much like Virgil here so I should relate more than most I think.
Really, I think it comes down to this: if you don't care all that much for bucolic poetry, this won't change that unless you just have the most extreme hard-on for Latin stylistry around; if you do like bucolic poetry, well, I don't know, but read this obviously and see what you think, honestly depending on how much you like it you should consider learning latin just or Virgil because I doubt it got much better than this.
Virgil's next work, the Georgics, would be be the countryside once more, but instead of simple (if masterful) bucolic compositions we would start getting into didactic poetry, but one entirely unique, with a much greater degree of thematic complexity. Virgil's poetic evolution follows more or less a straight upwards progression where he got better and better and then died at the peak.
This, I cannot, and would not, say it's bad, but it's not for me, and more objectively, I would say anyone reading a translation is likely missing whatever it is that they think they're reading, much like people who read purely typographical versions of William Blake poems.
...
Show More
Eclogues, a collection of 10 pastoral poems composed between 42 and 37 bce. Some of them are escapist, literary excursions to the idyllic pastoral world of Arcadia based on the Greek poet Theocritus (flourished c. 280 bce) but more unreal and stylized. They convey in liquid song the idealized situations of an imaginary world in which shepherds sing in the sunshine of their simple joys and mute their sorrows (whether for unhappy love or untimely death) in a formalized pathos. But some bring the pastoral mode into touch with the real world, either directly or by means of allegory, and thus gave a new direction to the genre. The fifth eclogue, on the death of Daphnis, king of the shepherds, clearly has some relationship with the recent death of Julius Caesar; the 10th brings Gallus, a fellow poet who also held high office as a statesman, into the pastoral world; the first and ninth are lamentations over the expulsion of shepherds from their farms. (It was widely believed in antiquity that these poems expressed allegorically Virgil’s own loss of his family farm when the veteran soldiers of Antony and Octavian—later the emperor Augustus—were resettled after the Battle of Philippi in 42 bce. It was thought that he subsequently recovered his property through the intervention of his powerful friends. However that may be, it is certain that the poems are based on Virgil’s own experience, whether in connection with his own farm or with those of his friends; and they express, with a poignant pathos that has come to be regarded as specially Virgilian, the sorrow of the dispossessed.)
But one eclogue in particular stands out as having relevance to the contemporary situation, and this is the fourth (sometimes called the Messianic, because it was later regarded as prophetic of Christianity). It is an elevated poem, prophesying in sonorous and mystic terms the birth of a child who will bring back the Golden Age, banish sin, and restore peace. It was clearly written at a time when the clouds of civil war seemed to be lifting; it can be dated firmly to 41–40 bce, and it seems most likely that Virgil refers to an expected child of the triumvir Antony and his wife Octavia, sister of Octavian. But, though a specific occasion may be allocated to the poem, it goes beyond the particular and, in symbolic terms, presents a vision of world harmony, which was, to some extent, destined to be realized under Augustus.
But one eclogue in particular stands out as having relevance to the contemporary situation, and this is the fourth (sometimes called the Messianic, because it was later regarded as prophetic of Christianity). It is an elevated poem, prophesying in sonorous and mystic terms the birth of a child who will bring back the Golden Age, banish sin, and restore peace. It was clearly written at a time when the clouds of civil war seemed to be lifting; it can be dated firmly to 41–40 bce, and it seems most likely that Virgil refers to an expected child of the triumvir Antony and his wife Octavia, sister of Octavian. But, though a specific occasion may be allocated to the poem, it goes beyond the particular and, in symbolic terms, presents a vision of world harmony, which was, to some extent, destined to be realized under Augustus.
...
Show More
Let me give you three reasons why you should read this book:
1. It's a little gay
2. Two guys do a sing-off because of goats
The layers of the story are amazing, with so many historic references used and pretty language.
3/5☆
1. It's a little gay
2. Two guys do a sing-off because of goats
The layers of the story are amazing, with so many historic references used and pretty language.
3/5☆
...
Show More
The Eclogues holds a special place for me. The First Eclogue was the first piece of nonepic Classical poetry that I ever read, and I immediately loved it. The opening lines of the first Eclogue are up there as some of my favorite lines of poetry. Its beautiful when read in both English and Latin. For a whole host of reasons, I never continued past the first Eclogue. After having been surprised by The Georgics I was keenly interested in trying out the Eclogues and was I happy that I did so. They may not be as flashy as the Aeneid, but they really are masterpieces of Latin poetry.
tOver the course of two sittings, I read every poem twice. It’s a small collection but I was entranced by the beauty of several of the poems. All the poems dealt with a pastoral lifestyle. There were singing matches, tales of unrequited love, and the trauma of the Caesarian resettlement of Italy. I was naturally attracted towards the ones that dealt with the rustic details of life, but I found myself enjoying all of them. It really speaks volumes to the Genius of Virgil that every extant piece of poetry he wrote is amazing.
You, Tityrus, lie under the canopy of a spreading beech, wooing the woodland Muse on slender reed, but we are leaving our country’s bounds and sweet fields. We are outcasts from our country; you, Tityrus, at ease beneath the shade, teach the woods to re-echo “fair Amaryllis.
tOver the course of two sittings, I read every poem twice. It’s a small collection but I was entranced by the beauty of several of the poems. All the poems dealt with a pastoral lifestyle. There were singing matches, tales of unrequited love, and the trauma of the Caesarian resettlement of Italy. I was naturally attracted towards the ones that dealt with the rustic details of life, but I found myself enjoying all of them. It really speaks volumes to the Genius of Virgil that every extant piece of poetry he wrote is amazing.
You, Tityrus, lie under the canopy of a spreading beech, wooing the woodland Muse on slender reed, but we are leaving our country’s bounds and sweet fields. We are outcasts from our country; you, Tityrus, at ease beneath the shade, teach the woods to re-echo “fair Amaryllis.
...
Show More
ÉGLOGAS PARA LA ETERNIDAD
Son las Bucólicas piedra angular de un género elefancíaco que conocerá multitud de seguidores, de imitadores y de obras: el género pastoril. Desde los diez poemas reunidos en las Bucólicas se catapulta toda una tradición que se nutrirá de ellos y que influirá en obras tan ilustres como La Arcadia, El Decamerón, La Jerusalén Liberada, El Cancionero, El Quijote, El Persiles… firmadas por Sannazaro, Boccaccio, Tasso, Petrarca, Cervantes, pero también por Dante, Garcilaso, Juan del Encinza, Lope de Vega, Jorge de Montemayor, Gaspar Gil Polo, Fray Luis de León, Spenser, Milton, y un largo etcétera que reconocieron en sus obras y en sus versos la decisiva presencia de Virgilio.
Las Bucólicas son, en cuanto a poesía pastoril, un grupo de composiciones, de églogas, que describen la estancia de sus personajes en un mundo ideal, mundo ideal relacionado con el campo, protagonizadas por pastores que disponen del tiempo suficiente para componer versos, cantar, tañer, embromarse, discutir en rimas y dirimir enconados torneos de ingenio. Son poemas de gran carga narrativa y dramática, tanto que en numerosas ocasiones se pudieron poner en escena. Y por decirlo todo, como nada hay nuevo bajo el sol, ya Virgilio tenía a su maestro en este género: su antecedente es Teócrito de Siracusa, iniciador de la materia pastoril con su colección de poemas titulada Idilios. En estas poesías se encuentran ya los elementos que Virgilio recreará y potenciará en lo que se le considera, habitualmente, como una obra de juventud.
Cabe destacar la moderna función metaliteraria que se encuentra en el interior de los poemas de las Bucólicas. Función metaliteraria ya que la composición, égloga virgiliana, tiende a ser poesía que versa sobre poesía, poemas en cuyo interior se cuecen otros poemas, composiciones en donde los protagonistas componen en concursos, ejecutan sus propios versos.
Resulta curioso que en unas composiciones poéticas de antes de Cristo –compuestas entre el 42 y el 37-, se traten ya temas políticos con una clara intención de poner el dedo en la llaga. Sorprende, en primer lugar porque no parece que una composición meramente poética y consagrada a la belleza como la égloga virgiliana pueda servir de vehículo de denuncias y, en segundo lugar, porque nos consta que Virgilio era un protegido que tenía mucho más que callar que denunciar. Me estoy refiriendo, obviamente, a la circunstancia de las expropiaciones de las tierras: muchos de los pastores fueron obligados al destierro porque sus tierras eran concedidas como recompensa a los soldados. Sin embargo, Virgilio, que denuncia semejante atropello en su primera Bucólica de Melibeo y Títiro, podía estar bien tranquilo porque se sabía a salvo de tales desmanes protegido como estaba por Octavio, el Emperador, que respetó sus tierras mantuanas en reconocimiento a su gran prestigio como poeta.
Sea como fuere, el tema sorprende de entrada en un égloga pastoril en donde se reúnen todos lo tópicos del género: un pastor recostado a la sombra de un árbol a la par que toca la flauta o canta, el paisaje silvestre, el amor de los pastores, las continuadas referencias mitológicas, los atardeceres, los riachuelos, la miel de las abejas… y en mitad de todo ello irrumpe la figura del pastor Melibeo, que debe abandonar sus terrenos, y entorna un canto que no es de amor precisamente, sino de destierro.
Dejando a un lado este motivo anecdótico –o quizás no tan anecdótico puesto que el tema de las expropiaciones se vuelve a repetir en la égloga novena, de Lícidas y Meris-, también me gustaría destacar la égloga cuarta. Es una égloga puesta toda ella en boca del poeta, sin injerencias de otros personajes, y que le otorgó a Virgilio no sólo gran parte de la fama sino la aceptación de su poesía en el ámbito cristiano –estoy convencido que esta égloga es la principal culpable de que el poeta acompañe a Dante en la Divina Comedia- al considerarla como una premonición o un poema mesiánico anunciador de la venida de Cristo. Quizás Virgilio en esta Bucólica no pretendiera referirse más que al advenimiento, al comienzo de una nueva Edad de Oro, que asocia al misterioso nacimiento de un niño –Jesucristo según una interpretación mesiánica, o el propio Octavio Augusto, en otra más mundana-. En cualquier caso, esta profecía es tan misteriosa como la de Dante y su lebrel en la Divina Comedia, y no les han faltado interpretaciones a ambas.
Del resto de las composiciones, la tercera, en donde Menalcas y Dametas entablan una florida competición arbitrada por Palemón, que incapaz de decidirse, como incapaz es Virgilio de elegir el mejor de entre sus poemas, decreta, llevado más allá en esa referida función metaliteraria que antes comenté, unas correctas tablas. Este motivo de las justas poéticas se volverá a repetir en la égloga séptima, entre Coridón y Tirsis, en donde demuestran su saber en epigramas –y esta vez si hay un vencedor: a juicio de Melibeo el triunfo es para Coridón. En la sexta, dos muchachos atan y obligan a cantar a Sileno, cuyo canto es un espectacular resumen de temas fabulosos y mitológicos.
Por último, la Bucólica décima, dedicada por Virgilio a su amigo Cornelio Galo, poeta pionero del género elegíaco que se vio en la obligación de suicidarse al haber caído en desgracia. Aparece en la composición un Galo enfermo de amores que muy bien podría ser la extensión de la desesperación de todos nosotros, los lectores, ante unos u otros aspectos de la vida. Pues bien, en la égloga se nos da la solución: “Todo lo vence el Amor y al Amor nos rindamos nosotros”.
Son las Bucólicas piedra angular de un género elefancíaco que conocerá multitud de seguidores, de imitadores y de obras: el género pastoril. Desde los diez poemas reunidos en las Bucólicas se catapulta toda una tradición que se nutrirá de ellos y que influirá en obras tan ilustres como La Arcadia, El Decamerón, La Jerusalén Liberada, El Cancionero, El Quijote, El Persiles… firmadas por Sannazaro, Boccaccio, Tasso, Petrarca, Cervantes, pero también por Dante, Garcilaso, Juan del Encinza, Lope de Vega, Jorge de Montemayor, Gaspar Gil Polo, Fray Luis de León, Spenser, Milton, y un largo etcétera que reconocieron en sus obras y en sus versos la decisiva presencia de Virgilio.
Las Bucólicas son, en cuanto a poesía pastoril, un grupo de composiciones, de églogas, que describen la estancia de sus personajes en un mundo ideal, mundo ideal relacionado con el campo, protagonizadas por pastores que disponen del tiempo suficiente para componer versos, cantar, tañer, embromarse, discutir en rimas y dirimir enconados torneos de ingenio. Son poemas de gran carga narrativa y dramática, tanto que en numerosas ocasiones se pudieron poner en escena. Y por decirlo todo, como nada hay nuevo bajo el sol, ya Virgilio tenía a su maestro en este género: su antecedente es Teócrito de Siracusa, iniciador de la materia pastoril con su colección de poemas titulada Idilios. En estas poesías se encuentran ya los elementos que Virgilio recreará y potenciará en lo que se le considera, habitualmente, como una obra de juventud.
Cabe destacar la moderna función metaliteraria que se encuentra en el interior de los poemas de las Bucólicas. Función metaliteraria ya que la composición, égloga virgiliana, tiende a ser poesía que versa sobre poesía, poemas en cuyo interior se cuecen otros poemas, composiciones en donde los protagonistas componen en concursos, ejecutan sus propios versos.
Resulta curioso que en unas composiciones poéticas de antes de Cristo –compuestas entre el 42 y el 37-, se traten ya temas políticos con una clara intención de poner el dedo en la llaga. Sorprende, en primer lugar porque no parece que una composición meramente poética y consagrada a la belleza como la égloga virgiliana pueda servir de vehículo de denuncias y, en segundo lugar, porque nos consta que Virgilio era un protegido que tenía mucho más que callar que denunciar. Me estoy refiriendo, obviamente, a la circunstancia de las expropiaciones de las tierras: muchos de los pastores fueron obligados al destierro porque sus tierras eran concedidas como recompensa a los soldados. Sin embargo, Virgilio, que denuncia semejante atropello en su primera Bucólica de Melibeo y Títiro, podía estar bien tranquilo porque se sabía a salvo de tales desmanes protegido como estaba por Octavio, el Emperador, que respetó sus tierras mantuanas en reconocimiento a su gran prestigio como poeta.
Sea como fuere, el tema sorprende de entrada en un égloga pastoril en donde se reúnen todos lo tópicos del género: un pastor recostado a la sombra de un árbol a la par que toca la flauta o canta, el paisaje silvestre, el amor de los pastores, las continuadas referencias mitológicas, los atardeceres, los riachuelos, la miel de las abejas… y en mitad de todo ello irrumpe la figura del pastor Melibeo, que debe abandonar sus terrenos, y entorna un canto que no es de amor precisamente, sino de destierro.
Dejando a un lado este motivo anecdótico –o quizás no tan anecdótico puesto que el tema de las expropiaciones se vuelve a repetir en la égloga novena, de Lícidas y Meris-, también me gustaría destacar la égloga cuarta. Es una égloga puesta toda ella en boca del poeta, sin injerencias de otros personajes, y que le otorgó a Virgilio no sólo gran parte de la fama sino la aceptación de su poesía en el ámbito cristiano –estoy convencido que esta égloga es la principal culpable de que el poeta acompañe a Dante en la Divina Comedia- al considerarla como una premonición o un poema mesiánico anunciador de la venida de Cristo. Quizás Virgilio en esta Bucólica no pretendiera referirse más que al advenimiento, al comienzo de una nueva Edad de Oro, que asocia al misterioso nacimiento de un niño –Jesucristo según una interpretación mesiánica, o el propio Octavio Augusto, en otra más mundana-. En cualquier caso, esta profecía es tan misteriosa como la de Dante y su lebrel en la Divina Comedia, y no les han faltado interpretaciones a ambas.
Del resto de las composiciones, la tercera, en donde Menalcas y Dametas entablan una florida competición arbitrada por Palemón, que incapaz de decidirse, como incapaz es Virgilio de elegir el mejor de entre sus poemas, decreta, llevado más allá en esa referida función metaliteraria que antes comenté, unas correctas tablas. Este motivo de las justas poéticas se volverá a repetir en la égloga séptima, entre Coridón y Tirsis, en donde demuestran su saber en epigramas –y esta vez si hay un vencedor: a juicio de Melibeo el triunfo es para Coridón. En la sexta, dos muchachos atan y obligan a cantar a Sileno, cuyo canto es un espectacular resumen de temas fabulosos y mitológicos.
Por último, la Bucólica décima, dedicada por Virgilio a su amigo Cornelio Galo, poeta pionero del género elegíaco que se vio en la obligación de suicidarse al haber caído en desgracia. Aparece en la composición un Galo enfermo de amores que muy bien podría ser la extensión de la desesperación de todos nosotros, los lectores, ante unos u otros aspectos de la vida. Pues bien, en la égloga se nos da la solución: “Todo lo vence el Amor y al Amor nos rindamos nosotros”.
Leave a Review