From Midnight Children on, seems that Roshdie’s preference moves tward the language rather than the narration itself. Comparing ”The ground beneath of her feet” and ”Midnight children” one comes to a more beautiful language but less interesting events.
در اثار رشدی زبان از زیبایی خارق العاده ای برخوردار است. واژه هایی که رشدی در زبان انگلیسی ابداع می کند و عمدتن مخلوطی از انگلیسی هندی- بریتانیایی ست، گاه به توجیه صحنه، عمل یا شخصیت در روایت کمک شایانی می کند. بسیاری از واژه های ابداعی رشدی در انکلیسی بریتانیای امروز به راحتی جا افتاده و معمول شده است. در "زمین زیر پای او(زن)" آن چنان که در "بچه های نیمه شب" و "شرم" دیده ایم، داستان دیگر به اندازه ی فضا سازی و بیان منظور از اهمیت بالایی برخوردار نیست.

It took a long time to finish this one.
F. Gump with dementia, or on psychedelics.
I think anyone who isn't of my generation may not be able to make heads or tails of this story. I would guess many of the references would be missed and the story would flatten and be obscure.
I liked the "in the know" humor - (you had to be there) as Mr Rushdie gives us his insider's wink.

Reading a Salman Rushdie book is like going on a journey of adventure and surprise. His books are very rewarding. No exception made with The Ground Beneath Her Feet, a majestic opus spanning fifty years over three continents of rock music history and excess. The three main characters are accompanied by a kaleidoscope of secondary characters all enthralling in their own way and the storyline is inspired by the Ancient Greek legend of Orpheus and Eurydice. A splendid read.

Rushdie, doing what he does best. The first 100 pages, or so, totally blew me away, making me want to read everything this guy has ever written. Hats off!

"Le uniche persone che vedono tutto il quadro sono quelle che escono dalla cornice"


La terra sotto i suoi piedi è quello che manca a Vina in primo luogo, e poi a tutti i comprimari di questa ode appassionata all'immortalità dell'Amore con la A maiuscola...Vina scompare inghiottita dalla terra, ma non prima che Rai ce ne racconti ogni pensiero, gesto o segreto rimpianto, e certo non prima che il lettore abbia abbondantemente compreso che Salman Rushdie, mentre racconta di un amore per una dea, sta anche raccontando della sua passione per la sua terra, per una donna vacua e volubile, e per tutto quel che nella vita si è lasciato indietro...

ps. consiglio la lettura di questo romanzo dopo quella della biografia di Rushdie (Joseph Anton) dal momento che contestualizzandone il momento in cui è stato scritto è più facile comprendere il perchè di tanta foga amorosa per un mito e allo stesso tempo per una donna che in realtà non è che un archetipo...

Absolute favourite. The man weaves a tale like no other. <3

I expected to love this. A friend with great taste recommended it, and her description left my mouth watering. A modern, rock 'n' roll, multicultural take on one of my favorite myths? Before I opened it, I expected it to be a new favorite. Despite chronic boredom, difficulty following the story, and an overwhelming impression that Rushdie is far too much in love with himself, I continued to hold out hope for the first few hundred pages. Once I let that go, I only kept reading out of the sense that if I didn't finish the damn thing, all those hours of misery I'd already invested would have been wasted. Well, I should have wasted them instead of wasting more besides. This has the distinction of being the only book whose ending I forgot before I closed it. Perhaps that was because I was distracted by trying to decide which wall to hurl it at.

Another great story by Salman Rushdie, with lots of wordplay, alternative history, mythology, and storylines weaving in and out of each other. I love his style.

Tutti abbiamo qualcosa che ci sostiene a questo mondo, ma se quel qualcosa viene meno allora che si fa?
Saremo gli Ormus Cama della situazione o i Rai?
Si può vivere attaccati ad un ricordo e inseguendolo?
O si deve andare avanti?
Cosa succede quando la terra sotto i tuoi piedi inghiotte quello che hai di più caro?
Hai perso solo quello o anche te stesso?
E quel qualcosa è mai stato veramente tuo?
Fin dove può arrivare un amicizia?

Rushdie cerca di rispondere a tutto questo e a molto più...
Ecco perché questo libro contiene tutto... E molto di più...

Inutilement et douloureusement long. Convaincu d'être arrivé à la fin des temps, Rai s'adonne à une large compilation de références mythologiques, littéraires, musicales,... pour magnifier l'histoire d'amour de Vina et Ormus, laquelle est sans doute la plus insipide histoire jamais écrite. Un étalage de connaissances acharné pour nous faire croire à un chant d'Orphée moderne. Si c'est le véritable sens de l'art, celui qui se révèle lorsque la terre s'ouvre sous nos pieds, alors oui, sans doute... l'art n'est-il rien du tout.

Ezeknek az epikus nagyregényeknek az íróit hajlamos vagyok úgy elképzelni, mint virtuóz kutyasétáltatót, akit épp több tucat eb rángat pórázon, miközben megkísérli velük megkerülni a háztömböt. Ezek az ebek az alaptémák (szerelem, történelem, mitologikus áthallások, stb.) illetve a szereplők metaforái, és mondanom sem kell: mindegyik másfelé akarna menni. Az egyik meglátott egy macskát, a másik megjelölne egy út menti fát, a harmadik meg a negyedik pedig épp egymás popóját szagolgatja, ami azért baj, mert az a harmadik valószínűleg tüzel. Szóval ez a baromi sok kutya baromi sok széttartó ötletnek és szándéknak felel meg, amelyek igyekeznek százfelé szakítani az írót, ám az nem hagyja magát: szorosan tartja, épp csak annyira engedi szabadjára őket, amennyire muszáj, és ha törik, ha szakad, megkerüli velük azt a rohadt háztömböt. Ezt nevezzük regényírásnak.

Ami a kötetet illeti, a dolog többnyire jól működik. Rushdie ebei láthatóan nyugtalanok, de a gazda keze erősen tartja őket, így rakoncátlankodásuk izgalmas káoszt teremt, nem összeomlást. A szöveg Ormus és Vína, a két mesterzenész meséje (no és a szomorú harmadiké, Rái-é, aki ezt az egészet elmeséli), akik Bombay keleti forgatagából New York nyugati forgatagába kerülnek, miközben megmásszák a világhírnév szédítő ormait. Kelet-nyugat regény tehát - Rushdie-tól egyáltalán nem szokatlan módon –, amiből sok egyéb mellett az is kiderül, hogy amit a kelet vonzónak talál a nyugatban, és amit nyugat bölcsességnek lát keletben, az néha közelről nézve nem más, mint repedező fal és rothadó szemétszag.

De valahol a regény felét elhagyva az író marka lazul a pórázon, egyes ebek pedig elszabadulnak. Beszűkül a történet, gazdag meséből monológgá, időnként egyenesen lamentálássá válik. Mintha Rushdie-nak nem nagyon lett volna ötlete arra nézvést, mi legyen a történetből, amikor végre Vína és Ormus egymásra talál, a lendület megtörik, száguldásból toporgásba vált. Ennek tetejébe az a kifejezetten izgalmas alternatív történelemkezelés, ami addig ígéretesen, a háttérben settenkedve hozta zavarba az olvasót, most kibomlik, részben magyarázatot nyer, ám valahogy kacskán: egyértelműen többet vártam ettől a száltól, lehetett volna ezzel foglalkozni a túlzásba vitt Orpheusz-Eurüdiké párhuzam helyett.

Nem rossz ez, messze nem. Erős szöveg, amit majd szétvet a feszültség – de ezt a feszültséget az író nem mindig tudja kellőképpen irányítani. De végtére is (mindent összevetve) a kutyák megkerülték a háztömböt, kimozogták magukat, pisiltek, kakiltak... szóval ha úgy vesszük, minden jó, ha a vége jó.

The structure is pretty cool (but not the coolest ever treatment of Orpheus e Eurydice, look to hadestown for that!) you will have to invest much time and much tedium for moments of delightful artistic phrasing and imagery. This book could have been pared way down, the early/childhood stories did not add much to the book. The entire family could have been omitted to be honest, although the confirmation of the “dead eyes” I guess made Cyrus’s huge and sprawling irrelevances slightly important. If this book were a movie with a terrific soundtrack, I would love it. But as a book I would probably opt to have my 12+ hours of reading back.