...
Show More
Az első rész ott zárult, hogy a zarándokok kézen fogva elindultak végzetük felé egy toszom nagy lépcsőn, egyfajta fiók-katarzisban részeltetve az olvasót. A második rész meg úgy kezdődik, hogy mindenki, de tényleg mindenki baromi nagy szarban van.
Ha össze kéne foglalnom ezt a kötetet, így tenném:
Hét ember a galaxis ánuszgyűrűjétől pár centire meg kell oldjon egy kérdést, mert különben az egész emberiség kipusztul. Ám mivel igazából a kérdést sem értik, ráadásul egy lázálomszerű, legyőzhetetlen entitás* is settenkedik körülöttük, ezért nagyjából annyi esélyük van, mint galambtojásnak a kerületi pingpong-versenyen. Ebből fakadóan a regény alapérzete a reménytelenség – hogy az ember nálánál sokkal nagyobb, felmérhetetlen erők játékszere, muslica a szélviharban. Mindez pedig bő 600 oldalon, hm, hát nem egy kéjutazás. Nem csoda, ha ez a permanens reménytelenségérzet belőlem kétfajta olvasói stratégiát váltott ki. Az egyik, hogy időnként inkább valami mást vettem elő helyette, hisz még a kínai totális állami kontrollról olvasni is könnyedebb túra mentálisan, mint a Hyperion. A másik stratégia meg az előre menekülés. Olvasni, minél gyorsabban olvasni, hátha a végén jobbra fordulnak a dolgok. Értve ezalatt, hogy nem az emberiség egésze pusztul ki, hanem csak majdnem az egésze.
És hát lehet gyorsan olvasni. Mert magunk közt szólva: zseniális. Sok, sok, de zseniális. Mert Simmons pontosan tudja, milyen érzést akart kiváltani belőlünk, és meg is vannak az eszközei ahhoz, hogy véghez vigye rettentő tervét. Az egy dolog ugyanis, hogy ez a könyv az írói fantázia karneválja, amiből olyan világépítő erő árad, hogy a fal adja a másikat. Az is egy dolog, hogy a benne lévő metafizikai kérdések mélysége szédítő, szerintem Heidegger is kábé ilyen elgondolkodtató dolgokat akart papírra vetni, csak hát olyan unalmasan sikerült neki, hogy nem olvasta el senki. Hanem a nyelv. Pont ma került szóba – és pont egy sci-fi kapcsán – hogy a nyelv nem önmagáért való cél, hanem eszköz, aminek feladata, hogy elmondjon egy történetet, illetve újnak ható, erős érzéseket tudjon kiváltani az olvasóból. Amennyiben egy író a nyelvet mint eszközt úgy használja, hogy ezeket a feladatokat kvázi tökéletesen elvégzi, akkor az ég adta egy világon semmi nem indokolja, hogy ne nevezzük műveit szépirodalomnak.
Ilyen értelemben pedig ki merem jelenteni, hogy a Hyperion-sorozat a XX. századi szépirodalom egyik csúcsteljesítménye.
* A Shrike. És nekem csak most esett le, hogy a Shrike magyarul tövisszúró gébicset jelent. Ami több mint stílszerű. És nézegetve ezt a képet, nos, ez a madár tényleg egy igazi szörny.
Ha össze kéne foglalnom ezt a kötetet, így tenném:
Hét ember a galaxis ánuszgyűrűjétől pár centire meg kell oldjon egy kérdést, mert különben az egész emberiség kipusztul. Ám mivel igazából a kérdést sem értik, ráadásul egy lázálomszerű, legyőzhetetlen entitás* is settenkedik körülöttük, ezért nagyjából annyi esélyük van, mint galambtojásnak a kerületi pingpong-versenyen. Ebből fakadóan a regény alapérzete a reménytelenség – hogy az ember nálánál sokkal nagyobb, felmérhetetlen erők játékszere, muslica a szélviharban. Mindez pedig bő 600 oldalon, hm, hát nem egy kéjutazás. Nem csoda, ha ez a permanens reménytelenségérzet belőlem kétfajta olvasói stratégiát váltott ki. Az egyik, hogy időnként inkább valami mást vettem elő helyette, hisz még a kínai totális állami kontrollról olvasni is könnyedebb túra mentálisan, mint a Hyperion. A másik stratégia meg az előre menekülés. Olvasni, minél gyorsabban olvasni, hátha a végén jobbra fordulnak a dolgok. Értve ezalatt, hogy nem az emberiség egésze pusztul ki, hanem csak majdnem az egésze.
És hát lehet gyorsan olvasni. Mert magunk közt szólva: zseniális. Sok, sok, de zseniális. Mert Simmons pontosan tudja, milyen érzést akart kiváltani belőlünk, és meg is vannak az eszközei ahhoz, hogy véghez vigye rettentő tervét. Az egy dolog ugyanis, hogy ez a könyv az írói fantázia karneválja, amiből olyan világépítő erő árad, hogy a fal adja a másikat. Az is egy dolog, hogy a benne lévő metafizikai kérdések mélysége szédítő, szerintem Heidegger is kábé ilyen elgondolkodtató dolgokat akart papírra vetni, csak hát olyan unalmasan sikerült neki, hogy nem olvasta el senki. Hanem a nyelv. Pont ma került szóba – és pont egy sci-fi kapcsán – hogy a nyelv nem önmagáért való cél, hanem eszköz, aminek feladata, hogy elmondjon egy történetet, illetve újnak ható, erős érzéseket tudjon kiváltani az olvasóból. Amennyiben egy író a nyelvet mint eszközt úgy használja, hogy ezeket a feladatokat kvázi tökéletesen elvégzi, akkor az ég adta egy világon semmi nem indokolja, hogy ne nevezzük műveit szépirodalomnak.
Ilyen értelemben pedig ki merem jelenteni, hogy a Hyperion-sorozat a XX. századi szépirodalom egyik csúcsteljesítménye.
* A Shrike. És nekem csak most esett le, hogy a Shrike magyarul tövisszúró gébicset jelent. Ami több mint stílszerű. És nézegetve ezt a képet, nos, ez a madár tényleg egy igazi szörny.