Read for school

Purtroppo Eschilo non mi convince come drammaturgo: a differenza di Euripide e Sofocle trovo minor chiarezza nelle sue parole e mi sono annoiata a leggere questa tragedia, nonostante l'interesse che nutro per la storia in questione.

على هذه الأرض ما يستحق الحياة .. كتابات أسخيليوس ...
شكرا محمود درويش :)
دايما كان رأيي أنو الترجمة بتشوّه الشعر ، بهاد الكتاب الترجمة كانت مذهلة لدرجة فيني اعتبرا عمل متفرّد مو مجرّد ترجمة (ترجمة لويس عوض ) ..
هي تجربتي الأولى مع التراجيديا اليونانية وصرت متحمسة كررا ♡

This first play of this trilogy opens up with what happened to Agamemnon when he returned home from Troy. Read this to have a bloody good time

Translated by Robert Lowell

LOTS of crazy shit going on here, though dealing with the spiritual repercussions of killing your own daughter in the name of war might do that to you. Atreus's entire line is doomed from the start and keeps digging their grave deeper, which makes for some really bad times for the characters, but some really, really good tragedies.

I mean, Jesus, the duality in the way that Agamemnon is treated by his people, the plotting, grief, and isolation of Clytemnestra (who, btw, is an entire gender study in herself), the appearance of Cassandra and the way Helen is described (which, btw, makes it really easy to picture her as a daughter of Zeus), the musings on wealth and the elite. Also, it didn't hurt that the translator was also really into the text. Batshit crazy stuff in the House of Atreus, man.

Aischylos kan bare noget

Este é primeiro livro da trilogia Oresteia (que é seguida por Coéforas e Eumênides) de Ésquilo o mais antigo dos três grandes dramaturgos gregos.

Agamêmnon é o comandante da expedição dos gregos contra Tróia para vingar o irmão Menelau que teve sua esposa Helena raptada por Páris.
A fim de obter o favor dos deuses sobre o vento Agamêmnon oferece sua filha Ifigênia em sacrifício o que provocou a ira e rancor da sua esposa Clitemnestra.
Depois de 10 anos de guerra Agamêmnon retorna vitorioso e sua esposa que ja havia tramado seu assassinato com o amante Egisto mata-o em vingança pela morte da filha.

These Ancient Greeks never learn do they?

What do you honestly think would happen if you sacrificed your own daughter to the Gods? Yes you may appease their wrath for the war crimes you committed in Troy; yes, you may insure a safe return across the sea for your men; yes, you may have bought yourself some temporary time. But at what cost?

The Gods are abated but you’ve unleashed anger just as frightening, that of your wife. You just can’t go round killing your family and expect to get away with it. Silly, silly, Agamemnon. You were in an impossible situation and you made the impossible choice, and it’s your doom: “And once he slipped his neck in the strap of fate” it was all over. You signed your own execution order. You could expect no different.

It’s a great tragedy though.

Πολύ δυνατό έργο. Το διάβασα χωρίς διακοπή και πραγματικά ο λόγος του Αισχύλου είναι μεγαλειώδης και συνεπαίρνει τους θεατές και τους αναγνώστες. Ακολουθούν οι Χοηφόροι.

ΚΛΥΤΑΙΜΝΗΣΤΡΑ: Έτσι πεσμένος καταγής ξερνά την ψυχή του
και ξεφυσώντας με ορμή το αίμα απ' την πληγή
με καταβρέχει με μελανές ψιχάλες φονικής δροσιάς,
και πήρα χαρά όχι λιγότερη απ' όση δίνει στο σιτάρι
η θεόσταλτη βροχή όταν αρχίζει να δένει. [1388-1392] (μτφρ. Δημήτρης Δημητριάδης).

"Hvernig á ég að ávarpa þig, svo að hvorki sé of né van?"

Prima tragedia della trilogia dell'”Orestea”, l'”Agamennone” narra una parte cruciale dei miti riguardanti la sanguinaria stirpe degli Atridi. Agamennone, da cui l’opera prende il nome, fu sovrano di Micene e la tragedia si apre con il suo ritorno in patria, dopo la vittoria trionfale sui Troiani. La casata degli Atridi è segnata da un passato di violenza e fratricidi, che ha condotto i suoi discendenti a peccare di hybris, la stessa colpa di cui si macchierà il re, sacrificando la figlia Ifigenia ad Artemide per ottenere venti favorevoli. Sebbene la tragedia porti il nome di un uomo, il vero protagonista della vicenda è una donna: sua moglie Clitemnestra, figura femminile radicalmente fuori dagli schemi della società greca. Quest’ultima non è affatto passiva o sottomessa al marito ma, al contrario, è astuta, determinata e pronta a tutto pur di vendicare la figlia ingiustamente sacrificata. Sangue chiama sangue: a quello innocente di Ifigenia, sparso per volontà di Agamennone, segue quello del sovrano stesso, ucciso brutalmente dalla moglie in un impeto di vendetta. La sua morte è il compimento di una giustizia privata, guidata da un inarrestabile desiderio di riparazione. Questo atto, tuttavia, condanna ulteriormente la stirpe degli Atridi, già profondamente segnata dal crimine e dalla maledizione, e inaugura per Micene un nuovo regno, che si proclama fondato sulla giustizia ma è, in realtà, forgiato col sangue del legittimo re. Fondamentale è il ruolo di Cassandra, la giovane sacerdotessa di Troia, dolce e innocente, ma condannata a prevedere il futuro, senza essere mai creduta. Sebbene il pubblico conosca la verità grazie alle sue profezie, Agamennone la ignora, condannandosi al più tragico e crudele dei finali.

Oreszteia I.: Agamemnón
Agamemnón palotája előtti téren zajlanak az Oreszteia trilógia első drámájának jelenetei. Legelőször találkozunk egy roppant választékos stílusban álmodozó őrrel, aki a tűzjelet figyeli, ami hegyről hegyre gyúlik ki, hogy a trójai háború győzelmének hírét vigye Argoszba, a mükénéi királyi udvarba. Jön a tűz, jön a hír, nyertek, jönnek, úristen, Sanyika. Az őr szalad Agamemnón feleségéhez, Helené ikertesójához, Klütaimnésztrához, aki nagy boldogan kürtöli szét a siker hírét. Nemsokára jön a hírnök is, aztán utána jön Agamemnón is, Klütaimnésztra meg az udvaron sikkantgat örömében.

Leteríti a bíbor szőnyeget is, ami az isteneknek kijáró tisztelet jele (akárcsak egy Oscar-gála istenei, akik olyan remekül tudnak hattyú képében megtermékenyíteni és viharokat támasztani...), amin aztán Agamemnón nagy szerényen besétál, de hogy el ne bízza magát, mezítláb. Ez már önmagában gyanús, rossz előjel, de aztán akkor jön a haddelhadd, amikor Agamemnón előhozakodik vele, hogy hát ő tulajdonképpen hozott magával egy rableányt is, Kasszandrát, úgyhogy fogadja illő szeretettel mindenki.

Szépen bevonulnak mind a palotába, viszont Kasszandra ott marad a diadalszekéren, Klütaimnésztra szólongatja egy darabig, hogy eriggyen már befele, de az meg se szólal, meg se mozdul, úgyhogy otthagyja. Na Kasszandra akkor kezd bele egy igen hosszú litániába arról, hogy rosszak a palota energiái, rémségeket lát, a saját és újdonsült házanépe végzetét, nem akaródzik leszállni a szekérről, rémeket lát, elátkozottnak nevezi a palotát, ősi bűnökről és embervérről beszél, rokongyilkosság és ármány árnyait látja. Persze a többiek mondják, hogy hagyjad már, túlreagálod, mint minden rendes horrorfilm beköltözős jelenetében, amikor kiderül, hogy tizenhét embert gyilkoltak meg a pincében, a család pedig nagy mosollyal hordja be a dobozokat. Ebben a palotában is történtek dolgok már korábban, amire nemsokára kitérek, de a lényeg, hogy saját halálán merengve végül leszáll a szekérről, és nagy drámaisággal bevonul a palotába.

Mindeközben Klütaimnésztra fürdőt készített hazatért hitvese számára, és közben jól meggyilkolta őt is, meg Kasszandrát is, meg a Kasszandrától született gyerekeket is, majd diadalittasan kivonult a vének elé tettestársával és szeretőjével, Aigiszthosszal. Kiderült, hogy ketten már rég kitervelték ezt a gyilkosságot, mert Klütaimnésztra kissé megorrolt kedves férjurára, amikor úgy döntött, hogy feláldozza a lányukat, Iphigeneiát és még volt képe idehozni ezt a Kasszandrát, akivel nyilvánvalóan félrelépett, és ez megengedhetetlen (ismerjük a mondást a Deákné vásznáról).

Erre az áldozatra még a trójai háborút megelőzően került sor, amikor Agamemnónék útnak indultak Trója felé a Peloponnészosz-félszigetről, és Athén felett, az auliszi kikötőből terveztek tovább indulni, hogy Euboia szigetét északról megkerülve jussanak át, azonban a szárazföld és Euboia szigete között olyan szűk szorosok voltak, hogy az ellenszél miatt Agamemnón hadai itt rekedtek. Na de már az ellenszél sem kerekedett akkortájt csak úgy, Artemisz állt a turpisság mögött, ugyanis Agamemnón az egyik szent ligetében vadászott és még egy szarvast is lelőtt, ami Artemisz állata (és egyébként igen sokatmondó formája az archaikus görög hitvilág totemizmus szemléletének), eztán még kérkedett, hogy jobb vadász, mint az istennő. Aztán Khalkasz, az argoszi sereg jósa kisütötte, hogy valószínűleg Artemisszal van a baj és fel kéne áldozni Iphigeneiát, Agamemnón meg úgy volt vele, hogy egye fene, ha már az elején eltüzelünk egy leányt, jó lesz iparkodni a nők teherbe ejtésével. Az oltáron azonban Artemisz istennő kicserélte Iphigeneiát egy szarvassal, a lányt pedig maga mellé vette és papjává tette.

De hát ez a szegény Kasszandra! Ő volt a legszebb hercegnő a világon, Priamosz lánya, Párisz testvére, Apolló is szemet vetett a szépségére, de Kasszandra úgy volt vele, hogy nono, lassan a testtel, hadd tudjak jósolni, mielőtt összeszűrjük a levet, kedves Apollón. Ő még mondta is, hogy ám legyen leányom, de miután Kasszandra elkezdett látni, már nem volt szüksége az istenre és jól kikosarazta (öreg hiba). Apollón haragjában pedig megátkozta, hogy senki ne higyjen jóslatainak. Ez a szerencsétlen leány megjósolta, hogy Parisz pusztulást hoz mindnyájukra, erre kitették a pusztába, hogy pásztorok neveljék, hát nem visszatért a palotába megserdülten? Kasszandra akkor is mondta, hogy halál, halál, pusztulás, de mindenki legyintett rá, ugyan! egy ilyen fess férfiú? Amikor Trója megkapta a falovat, Kasszandra diszkréten jelezte, hogy fel kellene gyújtani, mert halált szagol a levegőben, mondták, hogy ugyanugyan, egy ilyen szép faló? Kasszandra számos alkalommal jövendölte Agamemnón és házanépe halálát, gyilkosságot és pusztulást vizionált, amíg hazafelé tartottak, Agamemnón meg csak annyit mondott: egy ilyen szép napon? Ugyan...

No és mivel Kasszandra nemcsak előre látott, hanem hátra is, amikor Agamemnón palotájához értek, a falak felfedték neki a múltat. Tudniillik az úgy volt, hogy Ókeanosz, a hésziodoszi Theogónia egyik első istene és Téthüsz, tengeristenasszony nemzettek 3000 fiút és 3000 leányt, a folyamisteneket, és valahol ezek között volt egyik lányuk, Plutó is, aki civilben egyébként Perszephoné játszótársa volt. Nos, ez a Plutó most vagy Zeusszal, vagy egy közelebbről kevéssé ismert tölgykoszorús istennel, Tmólosszal hált, és ebből a bimbózó románcból megszületett Tantalosz, ahonnan kapcsolódunk a történethez, ugyanis az Átreidák Tantalosz leszármazottai.

Amint az közismert, Zeusz gyakran áthívta lakomázni Tantaloszt az Olümposzra, az meg gondolta, akkor meginvitálja őket a Sziphülosz-hegyre, azonban kevésnek bizonyult a kaja az éhes istensiserehadnak, úgyhogy arra a hétköznapi megfontolásra jutott, hogy ejnye, hát itt a fiam, Pelopsz, mostanában nincs formában, hát ha már úgyis csak láb alatt van, daraboljuk fel és szolgáljunk fel egy satnya fiút egy hadseregnyi istennek, attól majd biztosan jóllaknak... Nos, Démétér belakmározta a bal vállát szegény fiúnak, mire oldalba bökték, hogy ez nem vegaburger, és az istenek sem egészen értették, hogy miért éppen ez a megoldás jutott eszébe ennek a Tantalosznak, miért nem hozatott egy nyájat vagy valamit a szomszéd faluból. Na de elég az hozzá, hogy Tantaloszt arra ítélték, hogy örök éhségben és szomjúságban szenvedjen (tantaloszi kínok), Pelopszot meg feltámasztották és a meghamizott bal vállacskáját elefántcsonttal pótolták, mindenesetre itt kezdődött a család kálváriája, sokan úgy tartják, hogy Tantalosz bűnei miatt kellett bűnhődnie még generációkkal később is utódainak.

Ez a Pelopsz jóravaló, derék fiú volt egészen addig, amíg el nem akarta venni feleségül Hippodameiát, amihez először a lány apjával kellett kocsiversenyen megmérkőznie. Nos, most vagy ő maga, vagy a feleségjelölt vesztegette meg a kocsist, hogy viaszra cseréljék ki a egyik szeget, de a lényeg, hogy ezek ketten kinyírták a leendő apóst, aki halálra zúzta magát a széteső szekéren. Később Sztümphalosszal kötött színleg békét Árkádia területe felett, majd áthívta lakomázni, és hát nem feldarabolta az istenadta Pelopsz szegény Sztümphaloszt? Úgyhogy ez sem volt a legerkölcsösebb generációja a családnak, annyi bizonyos.

Ebből a nászból született Atreusz és Thüesztész, akik egész életükben mással sem voltak elfoglalva, csakhogy keressék, hol tehetnek keresztbe egymásnak. Volt egy közös nyájuk, de Hermész bosszúból belekavart egy aranyszőrű bárányt is, itt aztán ezt lopkodták egymástól, mert a jóslat szerint azé lesz az uralom, akié az aranyszőrű bari, aztán végülis Atreusz felesége lopta el a sógorának, akivel véletlenül szerelembe esett, így lett volna Thüesztészé a mükénéi trón, de Zeusz odaküldte Hermészt, hogy kérdezze már meg Thüesztészt, lemond-e a trónról, ha a bolygók visszafelé kezdenek el mozogni, az meg kacagva mondta, hogy persze, úgyhogy Zeusz intézkedett és elkezdett a Nap nyugatról kelni és keleten nyugodni, mert ő Atreuszt akarta uralkodónak. Atreusz aztán száműzte őt is, meg a volt feleségét is, akitől addigra már megszületett Agamemnón és Menelaosz, de nem nyugodott a fenekén, hanem gondolta, hogy meggyilkoltatja Aeropé és Thüesztész közös gyerekét, Pleiszthenészt, de az orgyilkos véletlenül a neki és Aeropénak született Pleiszthenész nevű gyerekét gyilkolja meg. Erre szoktam volt mondani, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele. Közben Thüesztész is bosszút tervezett, aminek a részeként megerőszakolta a saját lányát, akitől született Aigisztosz nevű gyereke.

Nos ekkor Atreusz nagy összeborulást tervezett a testvérével, meghívta őket, béküljenek már ki, aztán amikor megérkezett Thüesztész, Aeropé meg a gyerekeik, Atreusz vacsi előtt komótosan feldarabolta a gyerekeket, unokaöccsöket, unokahúgokat, és azt tálalta a testvérének, aki ismét megátkozta Atreuszt, akit egyébként még nagyapjának, Tantalosznak a bűnei is kellőképp nyomasztottak, és hát ez az átok fogant meg később Agamemnónon, no meg a bosszúállás apja és testvérei haláláért Aigisztosz esetében, aki sikeresen elcsábította aztán Atreusz fiának, Agamemnónnak a feleségét, Klütaimnésztrát. És szegény Kasszandra mind ezt a rémséget látta, Aiszkhülosz valószínűleg az Atreusz lakomája néven elhíresült eseményre gondolt elsősorban, amikor a mükénéi palota rosszindulatú árnyait festette le.

Kedves idézetek ebből a korántsem kedves drámából:
4-7 (Őr)
Nézem én az éj csillagseregletét,
a földi embernek telet s nyarat hozó
uralkodó nagy égi fényességeket,
a sorvadozva gyöngülőt s a fölkelőt.

8-11 (Őr)
Most is lesem, hogy gyúl-e már a fáklya-jel, a
tűz-sugár, a hírhozó, hogy Trója már ledőlt,
bevettük: így akarja, rendeli
a férfitervü nő reménykedő szive.

12-19 (Őr)
Harmatmegeste éji-vándor ágyamat
nyomván, ez álmok-elkerülte fekhelyet
- mert hisz nem álom állong itt, de félelem,
a szemhéjam hogy le ne szorítsa szunnyadás -,
mikor dúdolni vagy fütyülni kezdenék,
a szendert visszaéneklő varázsszerül,
e ház balsorsán sírok nyögve akkor is,
mert nem vezérli már a régi bölcseség.

20-21 (Őr)
Ó, bár ez éj kínomnak véget vetne már,
s jóhírt ragyogni gyúlna éji tűz-sugár.

97-103 (Karvezető)
Mindazt mondd hát el, amit lehet és
mondani illik, s légy orvosa már
ennek a gondnak, mely néha gyötör
s gonoszul megijeszt; de van úgy: a remény
áldozatodból kél s tovaűzi
tőlünk a mohó
bús gondot, a lélekemésztőt.

122-123 (Kar)
Zengd csak a, zengd csak a gyászt,
de a jó hadd győzzön.

251-254 (Kar)
s mi eljön - ha itt leszen,
megtudod; ne lesd előbb;
előbb siratnád csak így;
a hajnal úgyis világra hozza.

378-380 (Kar)
Legjobb a mérték: legyen jó s elég
élni épp a gondtól
mentve a bölcs-eszűnek.

420-426 (Kar)
De jő az álom, és bús képei,
miként valóságot, úgy
hozzák szíve vágyát;
mily hasztalan, ha kedveset lát bárki, és
kezét már nyújtja az örömök felé,
s a kép továbbsuhan hamar
az álom ösvényén szárnyrakelve.

506-508 (Hírnök)
Nem hittem immár, hogy földedben lesz nekem,
ha meghalok, sors-részül, édes fekhelyem;
köszöntelek hát, föld, s köszöntlek, napvilág.

551-554 (Hírnök)
Jó vége lett ma: hosszu esztendők során
akad, miről dicséret szól csak mindenütt,
s van, mit csak szidnak; ám más, mint az istenek, ki
él bajok nélkül teljes nagy életet?

763-764 (Kar)
A régi dölyf szül silányak között
mindig új dölyföt egyre szüntelen.

834-835 (Agamemnón)
A szívre hogyha ádáz rozsda-méreg ül,
az ily beteg bősz terhét megkettőzteti.

851-854 (Agamemnón)
Házamba s ősi tűzhelyemhez lépve hát
az istenekhez tárom esdő jobbkarom,
kik hosszu útamon kisértek s most haza; a
győzelem velem jött, mindig hű legyen.

896-902 (Klütaimnésztra)
Köszöntöm ezt a férfit, házunk őr-ebét,
hajó mentő-kötélzetét, magas tető
jó oszlopát, apának egyszülött fiát,
s földet, hajósnak föltünőt remény fölött,
vihar csitultán újralátott szép napot,
szomjú utashoz szökkenő forrásvizet:
minden szorító bajból megmentő gyönyört.

928-929 (Agamemnón)
Boldognak csak azt nevezd,
ki csöndes boldogságban élte életét.

1205 (Karvezető)
Míg jó sorunk van, mind csak büszkébbek vagyunk.

1300 (Karvezető)
Időnk legvégső csücske oly nagyon becses.

1358-1359 (Hetedik vén)
Én nem tudom, milyen tanácsra lelhetek:
ki tenni készül, jó, ha készít terveket.

1668 (Aigiszthosz)
Jól tudom, hogy száműzöttek tápláléka a remény.