...
Show More
Dolgok, amire igényt tartok a trilógia elolvasása után:
1.) Egy páncélos jegesmedvére. Most merje átrúgni a szomszéd gyereke a labdát!
2.) Egy daimónra. Cuki legyen és szőrös, ha kérhetem.
3.) Mulefa szomszédságra.
4.) Jöhet az aletiométer is, politológusoknak jó pénzért bérbe adom.
5.) És hát akkor már a Titokzatos Kést is hoci, átjárókat vágok majd vele azokba az univerzumokba, ahol per pillanat olcsóbb a koktélparadicsom.
Mondták itt páran, hogy ez egy ateista könyv. Nem tudom. Viszont nem olvastam olyan könyvet, ami következetesebben támadná a tekintélyt minden formáját. És igen, ennek hozadéka, hogy támadja a vallási tekintélyt is: az egyházakat, Istent, no meg szószólóit. Meg merem kockáztatni, az egész egyetlen markáns etikai alaptételre épül: hogy az egyén egyedül, szabad individuumként felel döntéseiért, ha pedig ezt a felelősséget áttolja egy magasabb szintre, az katasztrofális következményekkel járhat. Hangsúlyozom: a szerző nem csak azt állítja ezzel, hogy felsőbb hatalom nélkül is lehetséges jó erkölcsi döntést hozni, hanem hogy kábé csak így lehet. Én azt gondolom, ez a szemlélet összeegyeztethető a kereszténységgel, de tény, Pullmannak esze ágában sincs összeegyeztetni, úgyhogy ha valaki a Magasságost nem akarja reszketeg, demens vén fószerként látni, az ne olvassa el a könyvet. Továbbá - félhivatalosan - gondolom még azt is, hogy ez a megközelítés teszi e sorozatot tökéletes ifjúsági irodalommá (a számos remek ötlet mellett, természetesen). Mert mi is lenne csábítóbb egy kiskamasznak, mint azt hallani, hogy a tekintély sucks, és igazából nem apád, anyád, Istened döntik el, milyen sors vár rád, hanem te. Mert te tudod megmenteni a világot, nem ők.
Azért egy kis feketeleves muszáj jöjjön a végére. Mert nálam sajnos a záró kötet a trilógia leggyengébb része. Pullman túl sokat akar beletömködni a kötetbe, ami ettől helyenként kapkodóvá, zűrzavarossá válik*. A mulefák világa persze pazar, de a túrázás a halottak földjén, vagy a végső eposzi összecsapás hiányérzetet hagyott bennem. Talán bölcsebb lett volna, ha az egészet szétszedi a szerző két kötetre, és még szöszöl velük egy kicsit. Azért ettől függetlenül nagy élmény volt a sorozat, és a mondanivaló filozófiai súlya mindenképpen kiemeli a mezőnyből. Olyan volt a végéhez közeledni, mint amikor az ember élete legjobb nyári táborában van, és tudja, holnap mehet vissza a szottyos mezővárosába unatkozni. Fáj neki, hogy nem tart örökké, de abban bízhat, az élmény már az övé, azt nem veszi el senki.
* SPOILER! A hárpiák pálfordulása például bántóan hiteltelen és logikailag sem konzisztens. Pedig ha a szerző több időt tesz bele, jobban előkészíti, baromi jól meg lehetett volna csinálni.
1.) Egy páncélos jegesmedvére. Most merje átrúgni a szomszéd gyereke a labdát!
2.) Egy daimónra. Cuki legyen és szőrös, ha kérhetem.
3.) Mulefa szomszédságra.
4.) Jöhet az aletiométer is, politológusoknak jó pénzért bérbe adom.
5.) És hát akkor már a Titokzatos Kést is hoci, átjárókat vágok majd vele azokba az univerzumokba, ahol per pillanat olcsóbb a koktélparadicsom.
Mondták itt páran, hogy ez egy ateista könyv. Nem tudom. Viszont nem olvastam olyan könyvet, ami következetesebben támadná a tekintélyt minden formáját. És igen, ennek hozadéka, hogy támadja a vallási tekintélyt is: az egyházakat, Istent, no meg szószólóit. Meg merem kockáztatni, az egész egyetlen markáns etikai alaptételre épül: hogy az egyén egyedül, szabad individuumként felel döntéseiért, ha pedig ezt a felelősséget áttolja egy magasabb szintre, az katasztrofális következményekkel járhat. Hangsúlyozom: a szerző nem csak azt állítja ezzel, hogy felsőbb hatalom nélkül is lehetséges jó erkölcsi döntést hozni, hanem hogy kábé csak így lehet. Én azt gondolom, ez a szemlélet összeegyeztethető a kereszténységgel, de tény, Pullmannak esze ágában sincs összeegyeztetni, úgyhogy ha valaki a Magasságost nem akarja reszketeg, demens vén fószerként látni, az ne olvassa el a könyvet. Továbbá - félhivatalosan - gondolom még azt is, hogy ez a megközelítés teszi e sorozatot tökéletes ifjúsági irodalommá (a számos remek ötlet mellett, természetesen). Mert mi is lenne csábítóbb egy kiskamasznak, mint azt hallani, hogy a tekintély sucks, és igazából nem apád, anyád, Istened döntik el, milyen sors vár rád, hanem te. Mert te tudod megmenteni a világot, nem ők.
Azért egy kis feketeleves muszáj jöjjön a végére. Mert nálam sajnos a záró kötet a trilógia leggyengébb része. Pullman túl sokat akar beletömködni a kötetbe, ami ettől helyenként kapkodóvá, zűrzavarossá válik*. A mulefák világa persze pazar, de a túrázás a halottak földjén, vagy a végső eposzi összecsapás hiányérzetet hagyott bennem. Talán bölcsebb lett volna, ha az egészet szétszedi a szerző két kötetre, és még szöszöl velük egy kicsit. Azért ettől függetlenül nagy élmény volt a sorozat, és a mondanivaló filozófiai súlya mindenképpen kiemeli a mezőnyből. Olyan volt a végéhez közeledni, mint amikor az ember élete legjobb nyári táborában van, és tudja, holnap mehet vissza a szottyos mezővárosába unatkozni. Fáj neki, hogy nem tart örökké, de abban bízhat, az élmény már az övé, azt nem veszi el senki.
* SPOILER! A hárpiák pálfordulása például bántóan hiteltelen és logikailag sem konzisztens. Pedig ha a szerző több időt tesz bele, jobban előkészíti, baromi jól meg lehetett volna csinálni.