"Quale che sia la verità al suo riguardo, questo mondo mi piace, vi ho trovato la mia porta sull'estate e non viaggerei di nuovo nel tempo, per paura di scendere alla stazione sbagliata. Forse mio figlio lo farà, ma in quel caso lo inciterò ad andare avanti, non indietro. L' "indietro" serve per le emergenze, mentre il futuro è migliore del passato. Nonostante i pessimisti, i romantici e gli anti-intellettuali, il mondo migliore sempre di più perché la mente umana, applicando se stessa all'ambiente, lo rende migliore. Con le mani... con gli attrezzi... con il comune buon senso, la scienza e l'ingegneria."

Fa molto strano leggere un romanzo di fantascienza del 1957 che sia così ottimista nei confronti del futuro, quell'ottimismo che noi abbiamo perso da tempo (o che non abbiamo mai avuto), anzi l'impressione è che stiamo diventando sempre più pessimisti nei confronti del futuro... Chissà cosa avrebbe detto Heinlein se ci vedesse oggi, che non abbiamo nemmeno sconfitto il comune raffreddore, non esiste l'ibernazione, le strade non sono pulite e l'ambiente è andato peggiorando fino a livelli critici. In fondo, alcune cose le avremmo pure potute compiere ma la fiducia inesorabile che ha avuto Heinlein è stata mal riposta purtroppo.
Ho avuto come la sensazione che il romanzo abbia ricalcato sia il suo pensiero che la sua persona, infatti il protagonista, come l'autore, è un ingegnere... e vedere le cose come le vede un ingegnere, in particolare per me, è straordinariamente interessante. È un autore che ama i particolari e soffermarsi su dettagli, spesso di tipo ingegneristico, perché più che la storia di per sé, lui ama parlare di ingegneria. Ovviamente mescolata ad una buona dose di "spostamenti temporali" e di drammi.
Perché la storia non solo mi ha coinvolto ma mi ha ispirato parecchio. Cosa faresti se tutte le persone di cui ti fidi ti tradissero? Riusciresti a fidarti di qualcun'altro, o vivresti come un eremita nella grotta? La storia mi è stata d'ispirazione perché ho potuto vedere come pensa, secondo Heinlein, un vero ingegnere.

Consigliato a tutti, anche a chi interessa semplicemente una storia di vendetta a cavallo di due generazioni.

Van egy hipotézisem. Ha egy könyvbe teszünk macskát, akkor az 48,2%-os növekedést indukál az eladási adatokban. Elméletemen felbuzdulva Heinlein is cselekedett, és regényébe központi szereplőnek beletette Pete-et, a harcművész kandúrt, kimaxolva ezzel a cukiságfaktort, és egyben megteremtve a "macskás sci-fi" műfaját, aminek azóta sajnálatosan kevés követője akadt. Pedig!!!



Amúgy ez egy igazi habsci-fi, ami inkább hab, mint sci-fi. És nem csak a macska miatt. Van ugyan benne egy meglehetősen érintőlegesen tárgyalt atomháború, robotok, hibernáció, de alapvetően az egész egy közönséges Monte Cristo-parafrázis. Van ez a végtelenül naiv, ámde zseniális mérnök és kandúrtulajdonos, Daniel, aki feltalál mindenféle káprázatos háztartási robotszolgát, de üzlettársa, valamint bitang ellenszenves titkárnője átveri, mire szegény harminc évre mélyaltatásba vonul. Amikor felkel, azon kapja magát, hogy az utolsó garasából is kiforgatták, ami ugye a probléma, amit meg kell oldani. Az összes tudományos biszbasz, ami felbukkan, sokadlagos és igazából hanyagolhatnánk is - ha például Danielt nem lefagyasztanák, hanem harminc évre egy földalatti várbörtönbe zárnák, az semmiben nem befolyásolná a cselekményt. Csak ugye a lefagyasztás cool. A lényeg a tanmese az árulásról és az emberi gonoszságról, valamint arról, hogy az élelmes és bátor jó szándék képes ezeken győzedelmeskedni. Ha odateszi magát.

Aranyos és bájosan túlhaladott cucc - hogyne lenne túlhaladott 2023-ban arról olvasni, hogy egy szereplő a hetvenes években hibernálja magát, aztán felkel 2000-ben. Az aranyossága miatt jó darabig olyan stabil négyesre állt, mint a cövek, aztán történt két dolog. Amit nem tudok spoilermentesen felvázolni, úgyhogy érzékeny idegrendszerűek innentől hunyt szemmel kövessenek.
1.) Ezt az időutazás-dolgot azért már mégsem hiszem el. Oké, Heinlein bedob a közösbe egy eredeti koncepciót erről az unásig ismert témáról, ez eddig rendben van. De hogy az időutazó szerkentyű titkos prototípusa ott porosodik egy közönséges laborban (mert egy efféle találmányt csak úgy szerteszét szokták hagyni a kormányzati szervek, bízva benne, hogy majd magától lebomlik... persze...), amiről főhősünk egy kocsmai beszélgetésből értesül, hát ez nekem eléggé hajánál fogva előráncigált megoldásnak tűnik Daniel amúgy megoldhatatlan problémáira.
2.) Aztán itt van Ricky, Daniel fogadott unokahúga. Akinek (ezt Heinlein nem győzi hangsúlyozni) nincs ugyan olyan jó teste, mint a titkárnőnek, de legalább meg lehet benne bízni, és jól kijön a macskával is. Ami nyilván elsődleges fontosságú. No most Ricky bőven kiskorú, amikor Daniel azzal áll elő neki, hogy (megkísérlem hűen átadni) "Drága szívem, most mélyaltatom magam 30 évre, de ne búsulj, ha eléred a 21. éved, te is mélyaltasd magad, és akkor, ha felébredtem, elveszlek feleségül, aztán törvényes kereteken belül gyermeket is nemzek neked." Szerintem ez elég beteg dolog. Lehet, 1957-ben az ilyen dolgok nem indították be a vészcsengőt, de sajnos én nem tudtam 1957-ben olvasni a könyvet. Nincs ugyanis időgépem.

3,5 ⭐️
Думаю, що для свого часу автор зробив все, що міг. Але пів зірочки зняла за крінжування за розв'язку романтичної лінії.

This is a very accessible and entertaining Heinlein read.

It is set in what was then a couple of decades into the future: 1970. The protagonist ends up travelling 30 years into his future by means of a cryogenic sleep to wake up in the year 2000. Reading this book in the year 2015 gives one quite a different perspective than one would have had reading it when it first came out. One can look back and judge how the authors vision of those years diverged from reality.

This is an optimistic book. Optimistic in several ways. The author envisaged humanity being more technologically advanced that we actually were both in the year 2000 and even the year 1970. More importantly though it is optimistic in a way that reflects the time in which it was written and in a way that is deeply unfashionable now. It reflects a belief in human progress and that human society (and the human condition) generally keep getting better. It certainly seems that way through the eyes of the protagonist and, one suspects, the author.

The protagonist is a likeable character although the relationship with his business partner's daughter is a bit disconcerting (particularly to the modern reader).

But all in all a very good read and a good place to start if you are new to his work.