...
Show More
Egy kis háború, egy kis tiltott szerelem, egy kis sós tengerszag, belecsomagolva egy tárgyalótermi drámába - igazi sikerrecept.
Megfigyeltem amúgy, a tárgyalótermi drámákat alapvetően két csoportra oszthatjuk - az egyikben az ügyész genyó, a másikban a védő. No most itt az ügyész, aki azon van, hogy Kabuót, ezt a jóravaló japán halászembert elítéljék Carl Heine, a másik jóravaló halászember meggyilkolásáért. No most ha a regényben Kabuót is citálják az esküdtszék elé, valójában az író nem mást akar a vádlottak padjára ültetni, mint az előítéleteket. Ahogy Guterson kibontja San Piedro szigetének történetét, úgy válik egyre világosabbá, miért jogos a japán bevándorlók (köztük Kabuo) bizalmatlansága az "őshonos" amerikai lakosság (köztük az esküdtszék vagy épp az igazságszolgáltatás képviselői) iránt. A mélyben bujkáló, rendszerszintű rasszizmus, amely arra a feltételezésre épül, hogy a japánok kiismerhetetlenek és potenciális gyilkosok, már a második világháború idején is oda vezetett, hogy az egész közösségre alkalmazták a kollektív bűnösség elvét - most pedig fegyvert ad az ügyész kezébe, aki igazi aljadékként az előítéleteket meglovagolva kísérli meg akasztófára juttatni Kabuót. Nagyon sok mindenkinek kell felülemelkednie a vélt vagy valós sérelmein ahhoz, hogy az igazság ilyen körülmények között is diadalmaskodjon*.
Szerteágazó, de jól kézben tartott cselekmény és masszív atmoszféra fémjelzi a kötetet, különösen erős a helyszín, a zsebkendőnyi zord sziget, San Piedro ábrázolása, ahol magányos halászok és a földbe tíz körömmel kapaszkodó eperkertészek tengetik napjaikat. Guterson magabiztosan használja az angolszász epikus próza nyelvét, tanmeséjén nem is látszik, hogy tanmese - csak annyit érzékelünk, hogy jó regény.
* Spoiler alatt: Guterson nem naiv, meg sem próbál úgy csinálni, mintha esély lenne arra, hogy a többségi társadalom tagjai kollektíve megvilágosodjanak, és kimásszanak az idegenellenesség nevű mentális gödörből. Ennek köszönhető a keserédes zárás: Kabuót ugyan felmentik, de nem azért, mert az esküdtszék egy drámai jelenet után szembenézett saját előítéleteivel. Nem - ami azt illeti, ők (egyikük kivételével) nyugodt lelkiismerettel vesztőhelyre küldték volna szerencsétlen felebarátjukat, annak ellenére, hogy a védő, sőt még a bíró is igazi szemfelnyitogató beszédekkel próbálta jobb belátásra bírni őket. Csak bizonyos külső események (egy tépelődő, szintúgy sebeket hordozó újságíró magánnyomozása) vetettek véget a méltatlan pernek, ilyen értelemben pedig az egész egyáltalán nem tekinthető az értelem diadalának rossz beidegződéseinken, inkább csak oltári nagy mázlinak.
Megfigyeltem amúgy, a tárgyalótermi drámákat alapvetően két csoportra oszthatjuk - az egyikben az ügyész genyó, a másikban a védő. No most itt az ügyész, aki azon van, hogy Kabuót, ezt a jóravaló japán halászembert elítéljék Carl Heine, a másik jóravaló halászember meggyilkolásáért. No most ha a regényben Kabuót is citálják az esküdtszék elé, valójában az író nem mást akar a vádlottak padjára ültetni, mint az előítéleteket. Ahogy Guterson kibontja San Piedro szigetének történetét, úgy válik egyre világosabbá, miért jogos a japán bevándorlók (köztük Kabuo) bizalmatlansága az "őshonos" amerikai lakosság (köztük az esküdtszék vagy épp az igazságszolgáltatás képviselői) iránt. A mélyben bujkáló, rendszerszintű rasszizmus, amely arra a feltételezésre épül, hogy a japánok kiismerhetetlenek és potenciális gyilkosok, már a második világháború idején is oda vezetett, hogy az egész közösségre alkalmazták a kollektív bűnösség elvét - most pedig fegyvert ad az ügyész kezébe, aki igazi aljadékként az előítéleteket meglovagolva kísérli meg akasztófára juttatni Kabuót. Nagyon sok mindenkinek kell felülemelkednie a vélt vagy valós sérelmein ahhoz, hogy az igazság ilyen körülmények között is diadalmaskodjon*.
Szerteágazó, de jól kézben tartott cselekmény és masszív atmoszféra fémjelzi a kötetet, különösen erős a helyszín, a zsebkendőnyi zord sziget, San Piedro ábrázolása, ahol magányos halászok és a földbe tíz körömmel kapaszkodó eperkertészek tengetik napjaikat. Guterson magabiztosan használja az angolszász epikus próza nyelvét, tanmeséjén nem is látszik, hogy tanmese - csak annyit érzékelünk, hogy jó regény.
* Spoiler alatt: Guterson nem naiv, meg sem próbál úgy csinálni, mintha esély lenne arra, hogy a többségi társadalom tagjai kollektíve megvilágosodjanak, és kimásszanak az idegenellenesség nevű mentális gödörből. Ennek köszönhető a keserédes zárás: Kabuót ugyan felmentik, de nem azért, mert az esküdtszék egy drámai jelenet után szembenézett saját előítéleteivel. Nem - ami azt illeti, ők (egyikük kivételével) nyugodt lelkiismerettel vesztőhelyre küldték volna szerencsétlen felebarátjukat, annak ellenére, hogy a védő, sőt még a bíró is igazi szemfelnyitogató beszédekkel próbálta jobb belátásra bírni őket. Csak bizonyos külső események (egy tépelődő, szintúgy sebeket hordozó újságíró magánnyomozása) vetettek véget a méltatlan pernek, ilyen értelemben pedig az egész egyáltalán nem tekinthető az értelem diadalának rossz beidegződéseinken, inkább csak oltári nagy mázlinak.